Vannak, akik megszállottan gyűjtik a képregényeket, és egy-egy korai kiadásért milliókat adnak.
Vannak a hozzám hasonlók, akik szerint a papír fölösleges elpazarlásának nincs jobb módja annál, mint hogy képregényeket nyomtassunk rá.
És van a tudomány, ami időnként megkocogtatja a vállunkat, és amikor felé fordulunk, egy hatalmas taslival emlékeztet minket arra, hogy sokkal kevesebbet változtunk az elmúlt háromezer évben, mint hinnénk.
A képregény mint formátum ugyan történelmi léptékben mérve rövid ideje létezik, tartalmilag azonban évezredes gyökerei vannak. Kultúrantropológiai szempontból nagyon hasonló szerepet tölt be, mint az ókori eposzok.
Az ókori görögök többistenhite nem volt olyan szoros szabályok közé szorítva, mint a kereszténység, az iszlám vagy a hinduizmus, amiknek megvannak a „hitelesített” szent irataik. Az ókori hellének ismerték az Olümposz isteneinek jellemvonásait, megvoltak nekik az erősségeik és gyengéik, de nem volt fix történetük. Az emberek egyre-másra alkották az újabb sztorikat, amik gyakran egymásnak is ellentmondtak.
A szuperhősök világa nem sokban különbözik ettől: vannak a meghatározott különleges képességekkel felruházott főszereplők, többüknek idestova nyolc évtizede szövik a kalandjait, időnként újraindítják („rebootolják”) a sztorit, hogy a korábbiakhoz képest eltérő fejlődéstörténetet kapjanak.
„Superman vagy Pókember az archaikus kultúrák héroszainak urbanizált leszármazottai”
– írta a Korunk című folyóirat 2011. februári számában a témát feldolgozó Tóth Zoltán János. Szerinte a szuperhősképregények sikerét részben az adja, hogy azok mindig az adott kor fogyasztói igényeihez alkalmazkodnak, másrészt pedig az, hogy az emberfeletti hősök iránti rajongásunk évezredek óta változatlan.
De mi célból találtuk ki a szuperhősöket? Natalie Haynes, aki a BBC részére írt cikkében elemezte a kérdést, úgy fogalmazott: az ókori ember a (fél)isteneken, emberfeletti képességekkel rendelkező héroszokon keresztül próbálta feldolgozni mindazt, amit nem volt képes megérteni. Például a görögök rendszeresen tapasztaltak földrengéseket, ismerték az érzést, de nem volt tudomásuk a tektonikus lemezek mozgásáról, így a jelenséget az istenek tombolásával magyarázták.
Ha fellapozzuk a történelemkönyvben azokat az éveket, amikor az első modern szuperhősök létrejöttek a második világháború küszöbén, észrevehetjük, hogy akkoriban az emberek nem ok nélkül gondolhatták, hogy olyan sötét fellegek gyülekeznek, amelyekkel ők nem képesek mit kezdeni. Talán ha végtelenül erősek lennének, ha repülhetnének, ha a puszta gondolatukkal megolvaszthatnák a fémet…
A szuperhősök kitöltik az elénk tornyosuló, megoldhatatlannak tűnő problémák és a szükségszerűen bekövetkező feloldozás közötti űrt.
Korunk népszerű kulturális termékei nagyrészt pár száz év alatt elévülnek, semmitmondóvá válnak, mert nem tudnak rámutatni, választ adni a majdani emberek életében felmerülő kérdésekre és problémákra. A szuperhősös képregények viszont elemi ösztöneinkre hatnak, amiket évezredek alatt sem voltunk, és valószínűleg nem is leszünk képesek levetkőzni.
Szóval a címbeli kérdésemet megválaszolva: igen, a fura jelmezes hősök korunk legidőtállóbb szellemi termékei, akik nagyobb eséllyel szerepelnek majd a jövőbeli tankönyvekben, mint a legkiválóbb kortárs íróink.
Ezt jó lenne észben tartanom, mielőtt legközelebb bohócnak nevezem őket.
