– A nyolcvanas évek végén, amikor már mutatkoztak az első repedések a rendszeren, ön a megyei tanácsnál dolgozott. Hogyan látta ezt az időszakot?
– Számomra a rendszerváltozás első nyilvánvaló előjele az 1985-ös parlamenti választás volt, ahol az egypárti hatalom egyfajta demokratikus nyitásnak tekintette, hogy mindenhol legalább két jelölt induljon, viszont mindkettő a Hazafias Népfront színeiben. Nem hittem, hogy az emberek ezzel a lehetőséggel élni fognak. Ennek az egyik legszebb példája éppen Veszprém megye volt, ahol Pap János az ő szeretett Ajkáján olyan nagyot bukott, hogy még a beépített biztosíték sem volt járható, ami szerint a vesztes – ha legalább 25 százalékot elér a választáson – pótképviselőként az esetleg „lebetegedő” nyertes helyett beülhet a parlamentbe. Így a jobbára ismeretlen Varga Miklós lett a térség képviselője, Pap János pedig egy nem demokratikus választáson is meg tudott bukni. 1985-től Gyuricza László lett az MSZMP megyei első titkára, aki egy egészen más karakter, nyitott figura, sokat tett azért, hogy ez az átalakulás erőszakmentesen történjen.
Én a megyei tanácson dolgoztam, részt vettem ennek a választásnak a technikai lebonyolításában, majd 1987-től osztályvezető lettem, így még intenzívebben részt vettem a folyamatban.
1990-ben fogalmam sem volt, mi lesz a munkámmal, Horváth Balázs azt mondta a kampányban, hogy mindenkit ki fognak söpörni a megyei tanács épületéből. Tavasszal megalakult az Antall kormány, elkezdődött a munka, a megyei tanácstól sorra távoztak a választott vezetők. Júniusban Horváth Balázs felkérte Szabó Lajost a Belügyminisztérium önkormányzati főosztályvezetőjének, engem akkor bíztak meg helyette a VB-titkári teendőkkel. Ezzel együtt én lettem a védelmi bizottság elnöke, a települési önkormányzatok törvényes felügyeletét is én gyakoroltam.
Nem volt közvetlen megyei önkormányzati képviselőválasztás; a települési önkormányzatok megalakulása után egy elektori rendszer alapján választották a megyei közgyűlés tagjait. 1990 decemberére így jött létre a megyei közgyűlés. Az akkor még megyei tanács VB-üléseire meghívtuk a megyei szervezettel rendelkező frissen alakult politikai pártok képviselőit. A politikai erőket kértem arra, hogy jelöljenek elnököt – különösen a kisgazdákat kapacitáltam, ezt kisgazda karakterű feladatnak gondoltam.
Miután nem sikerült elnököt jelölni, a Naplóban tettünk közzé hirdetést a közgyűlés elnöki feladat ellátására. Beérkeztek a pályázatok, december 15-én, szombaton született meg a döntés. Előtte hétfőn egy jelölő-bizottsági ülésen meghallgattuk a választókerületek delegáltjainak javaslatait, ahol több kerületből is engem javasoltak elnöknek.
Én nem akartam politikus lenni, inkább maradtam volna a szakmánál.
Miután visszautasítottam a lehetőséget, egyre inkább körvonalazódott, hogy Gódány Róbert, Óbudavár polgármestere lesz a potenciális jelölt, aki akkor erőteljes rendszerváltó hangulatot testesített meg, én pedig azt éreztem, hogy itt minden szét lesz szedve, túlzottan drasztikus váltás lesz, a szakmaiságot esetleg félresöprik, aminek nem örültem. Ezután döntöttem el, hogy indulok az elnökválasztáson, de semmilyen kampányt nem folytattam. Az első fordulóban nem sikerült kétharmaddal elnököt választani, rá egy hétre több forduló után végül én lettem az elnök.
– Gondolom a nagy átalakulás közepette komoly kihívást jelentett a szervezet vezetése.
– Beszéltem az osztályvezetőkkel arról, hogy ki mit tervez a továbbiakban, szeretne-e nyugdíjba menni, aki megteheti; aki fiatalabb, az milyen jövőt képzelt el magának? Az önkormányzat megalakulása után összeállítottuk az új szűklétszámú hivatalt, sok embertől meg kellett válnunk, ami nem volt egy könnyű feladat.
– Mennyiben volt más az önkormányzat szerepe ahhoz képest, amit a tanács csinált?
– Ég és föld. A megyei tanácsban egyesült az intézményfenntartó, a szakmai tanácsadó, a térségfejlesztő, a forráselosztó és az államigazgatási szervezet. Minden egyben volt, ez esett szét a politikai kompromisszumok következtében. A megyei önkormányzat végül egy politikai testület lett, ami alapvetően intézményfenntartó funkcióval bírt, nem kapta meg a fejlesztési, koordinációs és a települések érdekvédelmi feladatait. Hatalmi értelemben is tökéletesen más volt a szerepük, a tanács felettese volt a településeknek, az önkormányzat pedig mellérendelt szerepet kapott. Ez nekem tetszett is. A testület nagy része számára ez új helyzet volt, nem értették, hogy miért nem tudunk adott esetben helyi ügyekbe beavatkozni.
– Az első ciklus végén, 1994-ben mennyire volt elégedett a négy év alatt elért eredményekkel?
– Tulajdonképpen elégedett voltam, úgy láttam, hogy jól mentek a dolgok. Ez vissza is köszönt abból, hogy maga a közgyűlés terjesztett elő engem kitüntetésre (a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjére – szerk.).
1994-ben megváltozott a választási szisztéma, létrejött egy szerintem nem túl szerencsés rendszer. Nagy vitám volt Deutsch Tamással, Wiener Györggyel, Magyar Bálinttal erről. Háromfelé szedték a megyét: a megyei jogú városok kikerültek belőle, külön választókerületet alkottak a 10.000 fő alatti települések, valamint az annál nagyobb városok. Politikai pártok és társadalmi szervezetek indulhattak – ezt a szisztémát Deutsch Tamás javasolta, én a mai napig állítom, hogy ez rossz rendszer volt.
Egy térségi önkormányzatnál nem szabadna kihagyni a megye markáns tájegységeinek megjelenését.
Szerettem volna folytatni a munkát, baloldali gondolkodóként az MSZP listavezetője és elnökjelöltje lettem, habár a pártnak nem voltam tagja. A negyvenfős testületben 19 helyet szereztünk meg a kormánypártok képviseletében (MSZP-SZDSZ), húszat az ellenzék – a Kisgazdák, a Fidesz, MDF, stb. – Egy helyet a Balatoni Szövetség jelöltjeként Mihovics István, Révfülöp polgármestere foglalt el. A közgyűlés minősített többséggel döntött minden lényeges kérdésről, így elvileg Mihovics polgármester úr lett volna a mérleg nyelve, ő pedig úgy döntött, hogy konszenzust kellene teremteni. Így nagykoalíció jött létre, én lettem az elnök, és az MSZP kivételével minden képviselőcsoport adott egy alelnököt – összesen négyet. Minden költségvetést egyhangúan fogadtunk el, ahogy a legtöbb döntésünk is egyhangú volt. Persze voltak politikai játszmák, de végső soron a második ciklust is eredményesnek tartom. Bár a kompromisszumok megalkotása időigényes volt, de ezt jobb útnak tartottam, mint hogy a meglévő minimális többséggel lenyomjuk a másik oldalt.
– Nemrég Deák Ferenc jogász díjat vehetett át. Mit jelentenek önnek az ilyen elismerések?
– Az emberek többségének, ha kap egy elismerést – legyen az egy vállveregetés, egy mosoly vagy egy köszönöm –, az jól esik. A díj egy bonyolultabb történet, ha hivatalból jön, azt az ember úgy is kezeli, nem igazán jegyzi. A szakmai díj más, azt jelzi, hogy abban a közegben, amiben mozgunk, valami teljesítményt értünk el. A Deák-díj azért kedves számomra, mert a jogász szakma képviselőiből álló társaságok adják. Egészen nagy élmény volt, hogy Györgyi Kálmán egyik kedvenc tanárommal együtt kaptam meg a díjat, ahogy ugyancsak ekkor díjazták Paczolay Pétert is, de más tanáraim is ott voltak az ünnepségen. Ez egy komoly dolog. Az ördög tudja, miért pont most kaptam, de még mindig jobb, ha az embert életében ismerik el, mint amikor posztumusz díjakkal jutalmazzák.
