Valójában épp elég, és ennek fényében erőlködésnek tűnnek azok a filmek, amelyeknek CGI-parádéra van szükségük, hogy felhívják magukra a figyelmet.
Az 1957-ben bemutatott Tizenkét dühös ember az esküdtek munkáját mutatja be, akiknek egy gyilkossági ügyben kell egyhangú ítéletet hozniuk.
A film kemény társadalomkritikát fogalmaz meg. Rámutat az amerikai igazságszolgáltatási rendszer legfőbb hiányosságára, ez pedig az emberi tényező. Az esküdtek simán halálba küldhetnek valakit, csak hogy mielőbb lezárják az ügyet, és lehetőleg hazaérjenek vacsorára – vagy ami még rosszabb, mert fel sem merül bennük, hogy egy nyomornegyedben élő fekete fiú ártatlan is lehet. Ez egyszersmind kritika az egyén felé is: vajon értékes számunkra az élet? Vajon többet ér egy ember élete, mint az esti focimeccs? Vajon mennyit ér számunkra az élet, ha öt percig sem gondolkozunk, mielőtt kimondjuk a halálos ítéletet?
Soha nem tudjuk meg, hogy a vádlott, akinek sorsáról a tizenkét esküdtnek dönteni kell, valóban bűnös-e, azonban a film legnagyobb dilemmáját éppen ez a bizonytalanság adja. A tizenkét ember úgy ül le az asztalhoz, hogy egyikük sem tartja ártatlannak a fiút, és a kialakuló vita tárgya sem az ártatlanság bizonyítása. A film központi fogalma a reasonable doubt, az észszerű kétkedés.
Az igazi kérdés tehát, hogy melyik esetben tudunk nyugodtabban elszámolni a lelkiismeretünkkel?
Ha felmentünk egy gyilkost; vagy ha halálra ítélünk egy embert, akit ugyan 95% biztossággal bűnösnek tartunk, de ott az az öt százalék esély arra, hogy egy ártatlant ültetünk a villamosszékbe?
A történetet jegyző Reginald Rose leteszi a garast az egyik válasz mellett, míg azonban eljutunk a végkifejletig, megismerhetjük az asztal körül ülő, egymástól nagyon különböző karaktereket, akik – bár archetípusokat jelenítenek meg, gondolkodásmódokat szimbolizálnak – életszerűek, ráismerhetünk bennük azokra, akikkel nap mint nap találkozunk. A rendező Sidney Lumet a véleményét sem rejti véka alá; míg a halálos ítélet mellett a legvégsőkig kitartó férfi (Lee J. Cobb) iránt – aki családi traumáit projektálja az ügyre – szánalmat és rokonszenvet ébreszt, a bűnösség mellett előítéletei miatt kardoskodó esküdtnek még azok is hátat fordítanak, akik az ítélet kérdésében egy véleményen vannak vele.
A prímet a nyolcas esküdt szerepében Henry Fonda viszi, ő az, aki társait a vádlott felmentéséről igyekszik meggyőzni. Váratlan prezentációi mellett ügyesen bánik a szavakkal is, és rendre vitapartnereivel mondatja ki a saját érvelésüket megcáfoló tételmondatokat.
Ritka pillanat a filmtörténelemben, amikor az alkotók olyan tükröt tartanak elénk, melyben tűélesen kirajzolódnak saját gyarlóságaink. Élet vagy halál? Melyiket bírja el jobban a lelkiismeret?