Vagy netán őt is ugyanúgy utolérné az általános kiábrándultság, mint a globális társadalom nagy részét, és beállna azok sorába, akik egyenesen nevetség tárgyának tekintik a világbékét és a hasonló nagy eszméket? Tényleg menthetetlenül veszett a világ és minden csak egyre rosszabb lesz, vagy nagyszüleink, szüleink sóhajai az egykor volt szép időkről valójában nosztalgikus túlkapások?
Tagadhatatlan, hogy a jelen körülmények nem éppen késztetnek álmodozásra. A politika leszerepelt, az EU falai már nem csak repedeznek, hanem lassan leomlanak, a bolygó a globális felmelegedés és a klímaváltozás következtében folyamatosan pusztul, emberek milliói élnek a létminimum alatt, a tolerancia időnként csak papíron létezik, ahogy a szabadság is, a háborús övezetek és a terrorcselekmények száma pedig egyre nő. Egyszóval, nem áll túl jól a szénánk.
Naivitás és illuzórikus elképzelés lenne azonban az ellenkezőjét állítani, miszerint régen minden jobb volt. Az ok-okozat törvénye szerint ugyanis a lesújtó nagy igazság az, hogy a jelenlegi problémáink nagy része bizony nem a semmiből nőtt ki, sokkal inkább tünetei egy lappangó „betegségnek”. 20, 30, 40 vagy 50 évvel ezelőtt is ugyanúgy konfliktusok sokasága szabdalta szét a világot, legfeljebb kevesebb publicitást kaptak, mint ma.
1963-ban, amikor Martin Luther King megtartotta híres Van egy álmom… kezdetű beszédét az egyenlőségről, bizonyos szempontból semmivel sem volt könnyebb helyzetben, hiszen ugyanúgy az elnyomás közepette kellett felszólalnia. Ahogy egyébként a nyilvánvalóan kiváltságos helyzetben lévő John Lennon (világsztárként azért annyira nem lehetett rossz sorsa) sem puszta marketingfogásból írta meg az Imagine-t, hanem mert közben hidegháború folyt.
Ma valahogy mégis mintha kikoptak volna a nagy eszmék, világbékéről beszélni pedig már-már ciki, de legalábbis irreális. Persze, ha őszinte akarok lenni, én sem hiszem azt, hogy a közeljövőben bármikor is reális esély lenne a Lennon által elképzelt világra – a közelmúlt eseményeit figyelembe véve főleg nem. Egyáltalán nem törekedni valami jobbra, tökéletesen pesszimistán gondolkodni, passzívan elvegetálni és bezárkózni a saját kis világunkba viszont veszélyes, mert épp ezzel lehet a legjobban kiszolgáltatni magunkat.
Talán ma már nincsenek olyan nagy ikonok, akiknek a nevét az egész világ ismerné, és komoly befolyással bírnának az emberek gondolkodására, de ugyanúgy vannak még, akik kiállnak egy fontos ügy mellett és példát mutatnak. Ott van például a fiatal, Nobel-békedíjas pakisztáni lány, Malala Yousafzai, akit 15 évesen fejbelőttek a tálibok, mert azt merte hangoztatni, hogy a lányokat is megilleti a tanuláshoz való jog. Megtehette volna, hogy miután felépült a súlyos sérülésből, egész egyszerűen visszavonul és meghunyászkodik, ő azonban azóta is elkötelezetten folytatja tevékenységét. Azt hiszem, lenne mit tanulni tőle.
Malala esete ráadásul egy másik fontos dologra is rávilágít: arra, hogy a tanulás, a tájékozottság elképesztő erővel bír. A tudatlanság ugyanis együtt jár a félelemmel, a félelem pedig a gyűlölettel. A láncolat végén pedig mindenki tudja, mi áll.
