A hazugságok egyidősek az emberiséggel. Noha az állatok is élnek a megtévesztéssel, nekik nyomós okuk van rá. Az életben maradás. Mi könnyedén nélkülözhetnénk a hazudozást, mégsem tesszük.
Ezer okot találhatunk arra, hogy ki miért hazudik. Valaki szeretné izgalmasabbnak feltüntetni az életét, ezért „kiszínezi”, valaki így szeretné többnek, esetleg másnak mutatni magát. Én úgy gondolom, nem hiába vált közhellyé az állítás, hogy az igazság fáj. Tényleg így van. Az emberek és a társadalom berendezkedett egy illúzióba, ahol minden és mindenki azt sugallja, hogy az élet tökéletes. Hazudik a reklám, mikor a tökéletes alak elérését kínálja, hazudnak a tehetségkutatók, az összes valóságshow, amikor az ostoba embereket a példakép szerepébe próbálják beleerőltetni. Így az emberek hozzászoknak a tényhez, miszerint könnyebb és fájdalom mentesebb, ha nem mondják el az igazat, és vice versa: nem is akarják tudni az igazat. Vagy a másik eset: állítják, hogy tudni akarják az igazat, aztán ha megkapják, nem tudják kezelni.
Egy szakítás során könnyebb a sablon szöveget választani. „Nem veled van a baj, te csodás vagy, meg fogod találni azt, aki majd megbecsül.” Ehhez képest mennyivel rosszabbul hangzik, ha azt mondjuk: „Unalmasnak tartalak, nem hozol lázba, folyton hisztizel és még anyádat sem bírom.”
Szóval sokan nyugtatják meg magukat azzal, hogy a hazugságuk által csökkentik a csalódás okozta fájdalom mértékét a másikban. Ami talán igaz lehet, de egyrészt a hazugság mindig lelepleződik. Egy sarkított példa erre: ha kijelented, hogy nem állsz készen egy kapcsolatra, majd két nappal később összejössz valakivel, az sokkal nagyobb károkat okoz a másikban, mintha vennéd a bátorságot és elmondanád neki, hogy egyszerűen nem ő az, akit keresel.
Másrészt, aki hazudik valakinek, az a tiszteletet vonja meg tőle. Lehet kifogások mögé bújni, hogy „hiszen, én csak kímélni akartam.” Ez azonban önámítás, semmi más.
Önző döntés illúziókban ringatni valakit, főként akkor, ha pontosan tudjuk, hogy szüksége van az igazságra.
Én azt veszem észre, ez főleg a nőkre jellemző. Vannak azok a barátnők, akik egyszerűen mindig azt mondják a másiknak, amit az hallani akar. Megnyugtatják, hogy nem vele van a baj, minden pasi szemét; hogy az összes munkatársa bunkó és véletlenül sem neki kellene változtatni a hozzáállásán és még sorolhatnám. Ezzel ellentétben a férfiak könnyebben mondják el a másiknak, hogy hülyén viselkedtek és hibáztak egy bizonos szituációban.
És megint visszaértünk a kör elejére. Nem mondjuk ki, mert fáj. De a legfontosabb tanulság az egészben véleményem szerint egy mondatban összefoglalható.
A fájdalom jó dolog, mert fejleszt, erősít, megedz, és legfőképp pontosan megmutatja, hogy mit kell kijavítanod magadban, hogy legközelebb ne kerülj ugyanabba a helyzetbe. Úgy értem, az igazság sokszor sokkoló, de hidd el, a fájdalom csak rövid ideig tart. Aztán elkezded megérteni, hogy mi történt. A hazugság meg olyan, mint egy rákos sejt, ami sokáig fájdalommentesen, észrevétlenül pusztít, és minél később jössz rá, annál valószínűbb, hogy cseszheted.
Csernus Imre mondta egyszer: „Mindenki úgy csapja be magát, ahogy akarja”. Mások ámítására viszont soha nincs sem megfelelő mentesítés, sem indok. Egy mondás úgy tartja, "Inkább vágjon pofon az igazság, minthogy megcsókoljon a hazugság."
