Sokáig úgy gondoltam, hogy a Csillagok Háborúja lesz számomra az idei év legmeghatározóbb sci-fi élménye. Aztán a Doctor Who új évada olyan magasra tette a lécet, amiről sejtettem, hogy az Ébredő Erő nem lesz képes megugrani – így azzal az előítélettel vettem meg a jegyet az éjféli premierre, hogy kellemes, de nem katartikus moziélményt kapok a pénzemért.
Hát, nem volt katartikus, ez tény.
Pedig minden olyan jól indult, a stáb igyekezett nem CGI-re alapozni mindent, visszatértek az alapokhoz, amit csak lehetett megépítettek modellben, a Pinewood Stúdióban életnagyságban felhúzták a Millennium Falcont, és úgy általában a látvány újra a régi filmekben megszokott koszos-poros-rozsdás lett. Egyetlen pillanatra sem emlékeztetett a hangulat az előzmény-trilógiára, és ezért óriási piros pont jár a vizuális felelősöknek.
Abrams bátran használta a csendet, kifejezetten jót tettek azok a jelenetek, amelyekben egy-két percig senki nem szólal meg. A film dinamikája okosan kiszámított, és az ilyen csendes jelenetek tökéletes alapot jelentenek két látványos zúzás között, hogy egy pillanatra megálljunk, megvessük a lábunkat és elrugaszkodjunk újra a következő akciójelenet felé.
A csend azért is jó, mert a párbeszédek néha a középsulis korunkban írt rajongói történetek szintjét idézik – nem is beszélve az olyan hibákról, mint amikor az egyik szereplő nevén szólítja a másikat, majd utána rögtön megkérdezi, hogy hívják.
A következő bekezdésben a történetvezetéssel foglalkozok, és bár semmi konkrétat nem írok, azt javaslom, aki minden infót szeretne elkerülni, ugorjon eggyel lejjebb.
A narratíva számos párhuzamot mutat Az Új Remény történetvezetésével. Ezt eleinte nagy pozitívumnak tartottam, mintha a készítők kikacsintanának a régi rajongókra, mintha azt sugallnák, hogy igen, egy ismerős utazásra indulunk, és ez – itt és most – egy új kezdet. A film második felében viszont egyre inkább zavart a sok párhuzamosság, ugyanis a korábbi epizódok ismeretében könnyen kikövetkeztethetővé váltak a fordulatok, nemcsak nagy vonalakban, hanem egész konkrét részletekre vonatkozóan is. Végtelen lehetőség állt Abrams előtt, akármerre elindíthatta volna az új trilógiát, de ő ahelyett, hogy egy új történetet talált ki, egyszerűen újraforgatta az Új Reményt.
A két főszereplő közül inkább a Rey-t alakító Daisy Ridley-t dicsérném, végre van egy olyan nőkarakter a Csillagok Háborújában, akinek életszerű személyiségfejlődést írtak, szép ívet rajzoltak annak, ahogy az epizód elején látott állapotból eljut a zárójelenetig, és Ridley egész jól hozta a karaktert. Finn – John Boyega – ellenben idegesítő, hisztérikus, és borzasztó izzadságszagú az az igyekezet, hogy a karakterből egy új Han Solót faragjanak, aki eleinte inkább a saját bőrét mentené, kimaradna a harcokból, aztán persze mégis a becsületes utat választja. Különösen gyenge a szereplő úgy, hogy végig ott van mellette az igazi Han Solo. Ez a film ugyanis Harrison Ford egyszemélyes játszótere, a teljes szereplőgárdát lemossa a színről, az ember 73 évesen olyan karizmatikus, hogy uralja az összes jelenetet, amiben szerepel.
Mindent összevetve sajnos csalódottan álltam fel a székből a film végén. A kiszámítható sztori megölte a katarzissal kecsegtető pillanatokat, és bár voltak pillanatok, amik rajongóként megdobogtatták a szívem – mint a Millennium Falcon első feltűnése, és az azt követő üldözős jelenet –, de ezek a pillanatok nem tudták ellensúlyozni a negatívumokat.
De legalább Jar-jar nem tűnt fel.
