Van az a mondás, hogy akit szeretnek az istenek, örökre meghagyják gyereknek. Minden más körülmények között ez a kijelentés a többség számára valószínűleg giccsesnek hatna, Neil Gaiman esetében viszont nagy eséllyel épp a színtiszta igazság.
Elképzelem, ahogy tizenéves kölyökként ül a nyári szünetben az íróasztala fölött, izgatottan, valami sunyi kis mosollyal a szája szegletében kopácsol az írógépen, a fejében komisz és varázslatos történetek tömkelege, a papíron egyre több szó sorakozik, és ő rettentő jól szórakozik. Aztán eltelik egy pár évtized, a jelenet nagyjából ugyanaz, csak az egykori gyerek kicsit megnőtt, de a sztorik maradtak és a teremtőjük még mindig olyan jól mulat, mint jó néhány nyárral korábban. Mulat elméje zsenialitásán, a világokon, amiket kitalált és rajtunk olvasókon is, akik éjszaka a sötétben a történeteket olvasva néha épp úgy megremegünk a váratlan zajoktól, mint bakfis korunkban.
Pedig ő figyelmeztetett, nem is egyszer.
Neil Gaiman Felkavaró tartalom című novelláskötete 2015-ben jelent meg, amelyben legmélyebb félelmeinket, piszkos kis titkainkat kihasználva, a múlt árnyait megidézve kalauzol végig bennünket a fantázia sötét világában, hogy egy ponton váratlanul mögénk lopózzon, és lerántsa maszkjainkat, ami mögé elrejtettük igazi, sebezhető énünket.
Az összesen 24 novellát és szabad verset tartalmazó antológia műfajilag szokás szerint igencsak széles skálán mozog – science fiction, urban fantasy, horror, tündérmese és rémtörténetek –, és bár nem minden írás egyformán borzongató, közös jellemzőjük mégis, hogy elolvasásuk után még sokáig ott marad bennünk valami kellemetlen, megmagyarázhatatlan érzés. Legyen szó gyerekkori rémmeséről, megcsavart Csipkerózsika-történetről, vagy éppen Sherlock Holmes-rejtélyről.
Skye-sziget, Gaiman kedvenc helye és az egyik novella ihletője
Az én személyes kedvencem ebből a szempontból a Klikk-Klakk, a Zörgőszörny nevű rémtörténetecske, amely tökéletes példája annak, hogy kell atmoszférát teremteni, és amitől tényleg a borzongás fut végig az ember hátán. Nem túl bonyolult történetet, tulajdonképpen előre sejteni lehet a csattanót, ennek ellenére épp ettől működik és tart izgalomban folyamatosan, mert szinte rápisszegnél a főhősre, hogy vedd már észre a jeleket.
De van itt egy sztori az Amerikai istenekből ismerős Árnyék legújabb kalandjáról, egy David Bowie-dal ihlette történet a modern Hercegről, egy zseniális epizód a Ki vagy, Doki? című sorozathoz és még számos kisebb-nagyobb lélegzetvételű novella.
Ki vagy, Doki?
Nem mondom, hogy mindegyik írás ugyanolyan kiemelkedő, de ami miatt mégis szerethetők, az a brit mesemágus lenyűgöző képzelőereje. Gaiman képes a legjelentéktelenebbnek tűnő impresszióból is kacifántos történetet kanyarintani: egy fa árnyékában meglátja a sárkányt, újraírja gyerekkorunk legszebb meséit, sötétebb tónust adva az eredeti Grimm-mesék horror elemeket amúgy sem nélkülöző világának, szemtelenül játszadozik a gyermeki fantázia szüleményeivel, az urbánus környezet adta lehetőségekkel, a folklórral és az ősi hiedelmekkel.
Mindezt pedig fanyar humorral toldja meg, mint például az alábbi esetben:
Ez a királyság esett a legközelebb a királynő birodalmához, már ha a holló röptét nézzük, bár ezt az utat még a hollók sem teszik meg. Mert a határ, az égbe törő hegygerinc a hollók kedvét is elvette a közlekedéstől, hát még a két királyság népének minden indíttatását, hogy megmásszák. Kimondatott, hogy nincs rajta át járható út. […] Még a kemény, sokatpróbált és vérükben-csontjaikban mágiával átitatott törpék se jutottak keresztül a hegyen. De a törpék nem is problémáztak sokat ezen. Mert nem akartak átjutni rajta. Átmentek ugyanis alatta."
Mindent összevetve én bátran ajánlom mindenkinek a kötetet – Gaiman-rajongóknak szinte kötelező, de az se fog csalódni benne, aki még csak most ismerkedik a szerzővel.
