Ami alatt ez esetben egyáltalán nem életünk apró-cseprő történéseinek internetre való felpakolását kell érteni, noha a web2-nek kétségtelenül van némi köze a dologhoz.
A hivatalosan közösségi fogyasztás névre hallgató mozgalom idehaza is kezd egyre nagyobb teret nyerni, noha a közösségi megosztás paradicsomának számító Helsinkihez képest kétségtelenül még csak gyerekcipőben járunk. A dolog lényege azonban egyre többek számára ismert:
ahelyett, hogy kizárólagosan egy személy birtokolna és használna egy tárgyat, többek számára is rendelkezésre bocsáthatjuk azt, amivel például jelentősen csökkenthetjük a költségeinket.
Ez persze csak a legalapvetőbb modell, hogy ki mit hoz ki belőle, az tulajdonképpen már csak a nyitottságunkon múlik.
Tőlünk nyugatabbra például nem ritka, hogy egy mikro lakóközösség közösen használ egy mosógépet, vagy éppen nem ad ki mindenki százezreket saját kocsira, hanem többen is ugyanazt az autót veszik igénybe időnként. Néhány bizonytalan lépés már nálunk is elindult utóbbi irányába, átütő sikerről azonban eddig még nem beszélhetünk. Ennek oka valószínűleg elég egyszerű: míg egy kisebb értékű tétel esetében könnyű bevállalósnak lenni, egy autónál már egy horpadás is elég komoly javítási összegeket generálhat, amit baj esetén egymásra mutogatós kultúránkat ismerve nem szívesen vállalna fel senki sem, a felhőtlen viszony megromlásáról nem is beszélve.
Feltételezhetően ezért is sokkal népszerűbbek nálunk a Teletank jellegű modellek, ami a kocsi tulajdonosának és utastársának is garantáltan megéri: előbbinek nem egyedül kell állnia a benzinköltséget, utóbbi pedig a vonat vagy buszjegynél jutányosabb áron, ráadásul sokkal gyorsabban juthat el a kívánt helyre.
A közösségi közlekedésre jó példa egyébként a Bubi is, vagy nálunk a Bakony-Balaton TDM által működtetett kerékpárkölcsönző hálózat.
De ha már a sikersztoriknál tartunk, említhetném a könyvmolyok olvasási szenvedélyére alapozó Rukkolát, a kaland- és olcsó, de otthonos szállásra vágyóknak szóló Couchsurfinget vagy a lakáspiacot lassacskán átrajzoló Airbnb-t.
A kínálat tehát egyre szélesebb, bőven lehet válogatni. Érdemes azonban egy kicsit visszatérni a fentebb említett, lakóközösségen belüli megosztásra, ebben a tekintetben ugyanis úgy tűnik, valóban lenne még mit behoznunk. Míg az interneten bátran ráklikkelünk egy vadidegenre, hogy némi hozzájárulásért cserébe vigyen el minket egy másik városba, a tartósabb jellegű kapcsolatok kialakítása és a szomszédok felé nyitás mintha sokkal nehezebb lenne. Pedig a dolog több szempontból is kifizetődő lehetne.
Erre érzett rá pár évvel ezelőtt három fővárosi fiatal is, akik megalapították a miutcánk.hu oldalt, ami ma már több vidéki városban is sikeren működik. A kezdeményezés tulajdonképpen egy pofonegyszerű elképzelésen alapul: ha például este sütés közben rádöbbenünk, hogy elfogyott a cukor, ahelyett, hogy fejvesztve elrohannánk a boltba, miért nem kopogtatunk be egyszerűen a szomszédhoz és kérünk kölcsön egy kicsit? De lehet ezt fokozni is, és nagyobb szívességeket kérni egymástól, mondjuk gitárleckét venni a szomszéd sráctól vagy kölcsönadni a grillsütőt. Mindezt persze adok-kapok alapon, aminek a végén egy közösség épül.
Mert valójában ez lenne az egész értelme: hogy ne csak a virtuális térben ápoljuk a kapcsolatainkat, hanem a konkrét mikrokörnyezetünkben is, amiben élünk.
Az ugyan tény, hogy ebben segítséget jelent az internet is, hiszen szinte minden ilyen kezdeményezéshez nagy lendületet ad a web, többek között azáltal, hogy segít feltérképezni a körülöttünk élő, hasonlóan gondolkodó személyeket.
De végeredményben az egész gyökere a nyitottság, a bizalom és az összetartás, ami garantáltan minden közösségnek és társadalomnak csak a javára válik.
Arról nem is beszélve, hogy ezzel a mérhetetlen pazarlásnak is gátat vethetnék, ami bizonyítottan nemcsak a környezetünknek tesz jót, hanem a közérzetünknek is.
Szóval ma este, miután hazament, és kellene egy kis cukor vagy egy konzervnyitó, kopogtasson be bátran a szomszédba.
