A 2015-ös év filmes durranása volt Nemes Jeles László Holokauszt-drámája, a Saul fia, amely néhány hónap leforgása alatt gyakorlatilag az összes olyan elismerést besöpörte, amit magyar film eddig csak tudott.
A diadalmenet májusban kezdődött a Cannes-i Filmfesztivállal, ahonnan egyenesen négy díjjal tért haza, köztük a fesztivál második legrangosabbjának számító zsűri nagydíjával. A kritikusok egyszerűen imádták, hosszas dicshimnuszokat zengtek róla a legnevesebb külföldi sajtóorgánumok, a Sony Classics Pictures pedig szinte azonnal lecsapott rá, hogy Amerikában is forgalmazhassa – és így tett még a fél világ.
Saul fia
Közben elhozott még jó néhány díjat a további külföldi fesztiválokról, a The Guardian az USA-ban 2015-ben bemutatott 50 legjobb film közül egyenesen az első helyet ítélte oda neki, év végén pedig robbant a hír, hogy Golden Globe-ra jelölték, mi több, csak egy lépés választja el az Oscar kapujától.
Na de mi a helyzet mindeközben itthon?
Annyi biztos, hogy a hazai sajtó sem „kímélte” Nemes Jelest és csapatát: a fiatal rendező és Röhrig Géza, a film főszereplője valószínűleg nem sokat pihenhettek az elmúlt időszakban, annyi interjúfelkérést kaptak. A közönség oldala azonban már egy picit másként fest. A legutolsó nézettségi adatok szerint fél év alatt több mint 90 ezren tekintették meg moziban a Sault, ami ugyan a hazai statisztikákhoz képest roppant jó eredmény, de még így is csak a fele például a franciának. Mentségünkre szóljon, utóbbi jóval népesebb és gazdagabb ország nálunk, de a számok azért árulkodók.
Liza, a rókatündér
Épp csak 37 ezerrel többen látták a tavalyi év legviccesebb magyar játékfilmjének tartott Liza, a rókatündért, ami szintén igen szép sikereket tudhat a háta mögött, többek között húsz nemzetközi díjat.
Látszólag tehát van minek örülni – itt van két nemzetközi szinten is jegyzett alkotás, ami tulajdonképpen idehaza is tarolt, és elég nagy visszhangot kapott,
a magyar filmgyártás azonban – még ha szerény méreteket is ölt – nem csak két filmből áll.
Ha csak a tavalyi filmes termést nézem, ott van például a Hajnali láz, a Szerdai gyerek, az Anyám és más futóbolondok a családból, a Veszettek vagy éppen a Balathon Method, hogy csak a nagyobb hírverést kapottakat említsem. Hiába azonban a nemzetközi díjak, a szaklapok és a kulturális rovatok szerkesztőinek szorgos munkája, akik igyekeznek minél nagyobb hátszelet biztosítani az alkotásoknak (meg saját maguknak cikktémát), az átlag mozinéző legtöbbjükről még csak nem is hallott. Vagy ha igen, hát biztos nem vált rájuk belépőjegyet.
Hajnali láz
Persze úgy elég nehéz is, hogy a vidéki mozikba a filmeknek mindösszesen csak kb. 10%-a jut el. Igaz, minek is hoznák le őket drága pénzért, ha profit már nem származik belőlük?
Mert bár 127 ezer néző egy filmre az elmúlt évekhez képest szép arány, a nagy egészhez viszonyítva még mindig csak egy szűk metszet, arról nem is beszélve, hogy kevésbé ismert alkotások esetében ez a szám sokszor a tizedére csökken. Meglehet, a box office adatok aprócska növekedést mutatnak, de
a magyar filmek a többséget ugyanúgy hidegen hagyják, mint pár évvel ezelőtt.
Fehér Isten
Pedig a korábbi közönségfilmnek szánt, valójában siralmas hollywoodi koppintások után végre újra egyedi és érdekes ötletek születtek. Olyannyira, hogy az Indiewire filmes portál például a jó értelemben vett legmerészebb rendezői húzások között emlegette a már kiemelt Saul fiát és Mundruczó Kornél Fehér Isten című mozijának híres kutyás jelenetét. Szóval a kérdés ezek után az, ha a külföldiek ennyire értékelik a filmjeinket, mi miért nem tudjuk?
