A Jessica Jones a Marvel 2001 és 2004 között megjelent Alias című képregény-sorozatának feldolgozása. Ami igazán különlegessé teszi, hogy nem a Marvel-univerzum legismertebb jelmezes szuperhőseit helyezi a középpontba, hanem hétköznapi emberek hétköznapi problémáiról szól.
Persze a képregényekre jellemző szuperképességek itt is jelen vannak, azonban nem öncélúak, nem deus ex machinaként szolgálnak azért, hogy a szereplőket a valóságban megoldhatatlan helyzeteken túllendítsék, hanem szemléltető eszközként felnagyítanak tulajdonságokat, hogy még kontrasztosabban mutathassák be a fő témát.
A fő téma pedig a kapcsolaton belüli – testi és lelki – erőszak, az ilyen kapcsolatok dinamikája, illetve a történtek feldolgozása.
A főszereplő Jessica Jones nagyon is hús-vér karakter, egy olyan nő, aki túlélt egy ilyen kapcsolatot, feldolgozni azonban nem tudja: kísértik az emlékek, amik elől az alkoholizmusba menekül.
Aztán egyszer csak felbukkan a férfi, aki kihasználta és elnyomta őt, Jessica pedig egyik erkölcsi dilemmából a másikba kerül. Vajon gonoszságból követték el ellene azokat a szörnyűségeket, vagy az elkövető korábban maga is áldozat volt, és a trauma miatt nem képes különbséget tenni jó és rossz között?
- Nemcsak fizikailag erőszakoltál meg, de megrontottad a testem minden sejtjét, minden gondolatot az átkozott fejemben.
- Nem ez volt a célom.
- Nem érdekel, hogy mi volt a célod.
Vajon ha itt állna előtte kiszolgáltatottan, bosszút állhatna-e a sérelmeiért? És ha igen, nem válna-e ő maga is ugyanolyan szörnyeteggé?
A sorozat több alkalommal is felhasználja a pszichológiatudomány elméleteit és eredményeit: felfedezhetjük a freudi elfojtás elvét a gyerekkorból eredeztethető viselkedésmintákban, vagy szembesülhetünk a Zimbardo-féle börtönkísérlet tanulságaival, ami szerint ha hatalmunk és lehetőségünk van megkínozni és tönkretenni másokat, akkor azt meg is fogjuk tenni.
És amikor már azt hinnénk, hogy mindaz, amit láttunk csak a különleges képességeknek köszönhető, és a valóságban nem fordulhatna elő, akkor szemtanúi lehetünk annak, ahogy egy teljesen átlagos, képességek nélküli karakter is pontosan ugyanolyan mesterien manipulálja a környezetét, mint a Jedi elmetrükkel játszadozó pszichopata főgonosz.
„Na, tisztázzunk valamit! Nem mondtam, hogy öld meg. Ha visszaemlékszel, azt mondtam, "intézd el", nem azt, hogy öld meg. Te választottál úgy, hogy megütöd.”
Mindez persze nem működhetne kiváló színészek nélkül: Krysten Ritter korábban a Breaking Bad-ben és a Szívek Szállodájában kapott mellékszerepet, ezúttal pedig hitelesen bújik az alkoholista nemtörődöm magánnyomozó bőrébe. David Tennant játszott már időutazót a Doctor Who-ban, gyilkossági nyomozót a Broadchurch-ben, és az életkorának megfelelő összes fontosabb Shakespeare-főszerepet színházban, a jellemzően pozitív karakterek után pedig ezúttal szinte lubickol a pszichopata Kilgrave szerepében, borsódzik az ember háta, ahogy szemrebbenés nélkül, sőt kifejezetten unottan kínozza meg a körülötte tartózkodókat. A mellékszereplőkre sem lehet panasz, bár sok teret azért nem kapnak a kibontakozásra: ez nagyrészt egy kétszemélyes játszma.
A Jessica Jones-t azért érdemes megnézni, mert túllép a sztereotípiákon és a képregény-feldolgozásokat meghatározó műfaji sajátosságokon, és bátran beszél létező társadalmi problémákról, állít középpontba olyan figurákat, akik itt élnek közöttünk. Bántalmazók és bántalmazottak, a lelki teher súlya alatt szenvedők – ki tudja, hányan élnek ilyenek itt, Veszprémben is, akiknek nincsenek szuperképességeik, hogy megvédhessék magukat. És ahogy arra a sorozat is rávilágít: néha a szuperképesség sem elég.
