Művészeti, kulturális intézményt üzemeltetni ma bizony nem lehet egyszerű mulatság. Az emberek nagy része kétszer is meggondolja, hogy a szűkös keresetéből inkább még egy vekni kenyeret vegyen, vagy spóroljon színház-, koncert-, mozijegyre. És persze ott van az érdektelenség fala is, amit talán még nehezebb áttörni.
Jó hír, hogy nem lehetetlen, és létezik egy rendkívül jópofa és viszonylag alacsony költségvetéssel járó marketingfogás, amivel egész jól lehet közönséget csalogatni. És amihez tulajdonképpen nem kell mást tenni, csak kilépni a megszokott keretek közül.
Minden bizonnyal mindenki számára ismert a Szilágyi László Utcagaléria, ahol ingyen és bérmentve nézhetünk meg egy-egy kiállítást, akkor és úgy, ahogy mi akarjuk. Bár az emberek még nem mindig kötik össze a működtető Művészetek Házával, az eddigi tapasztalatok alapján mégis csak van némi forgalomgeneráló hatása. Aki arra jár és szán egy kis időt a képekre, később nagyobb eséllyel látogat fel a várhoz is, hogy emelt dózisban áldozzon a kultúrának.
Adódik a kérdés, miért ne lehetne ezt megoldani a többi kulturális intézmény esetében is?
Az utca művészete rengeteg lehetőséget rejt magában, ami mind csak arra vár, hogy kiaknázzuk őket.
És ha én kulturális intézmény vezetője lennék, bizony nem restelkednék élni is azokkal a lehetőségekkel.
Főként, hogy a művészeti munka is színesebbé varázsolható ezáltal. Remek példa erre a brit rendező, Jevan Chowdbury Moving Cities nevű kezdeményezése, aki a tánc segítségével ábrázolja egy-egy nagyváros karakterisztikáját. Csapatával sorra járja az európai nagyvárosokat, ahol a helyi hivatásos és amatőr táncosokkal kivonul az utcára, majd filmre veszi őket, ahogy a forgalom közepén vagy éppen a metróaluljáróban táncolnak. Ez persze már egy kicsit elrugaszkodottabb gondolat, de önmagában az ötlet nagyon jó figyelemfelhívó például a művészeink tehetségének megmutatására.
Bár Veszprémben éves szinten kisebb hangsúlyt kap a tánc, egy-egy hasonló kezdeményezés nagyot üthetne a Tánc Fesztiválja előtt, vagy akár a Veszprémi Táncműhely esetében.
De ugyanez áll a színház esetében is. A középkorban a comedia dell'arte, néhány évtizeddel ezelőtt, a 60-as, 70-es, 80-as években pedig a happening és performansz művészek rendszeresen használták az utca felületeit formabontó előadásokra – miért ne lehetne bemutatni most is egy-egy rövid kis etűdöt?
Ennél még kézenfekvőbb a zene: a legnagyobb videómegosztó portálokon gyakorlatilag állandóan utcazenészekről készült felvételekbe futni, egy-egy komolyzenei vállalkozás pedig – ami még egy kis csavart is rejt magában –, biztos, hogy másnap több százszor köszön vissza a közösségi oldalakon.
Talán közhely, de igaz, hogy a szokatlan, nem mindennapi dolgokra mindenki felkapja a fejét. Ráadásul egy ilyen lehetőség révén a zsákmacska-effektust is kiküszöbölhetjük: nagy valószínűség szerint ha egy ingyen akcióval sikerül megszerettetni magunkat azok között, akik eddig még nem ismerték a munkásságunkat, az emberek később szívesebben adnak ki pénzt a programjainkra.
Persze ahhoz, hogy kedvet csináljunk a kortárs kultúrához, nem muszáj intézményvezetőnek lenni. Civilként is megtehetjük ugyanezt: például azzal, hogy egy vers vagy prózarészletet, netalán egy kevéssé ismert képzőművész alkotását közszemlére tesszük az utcán – nyilván a közterület rongálása nélkül.
