Átlagos márciusi hétköznap, reggel fél hat, a hőmérő higanyszála kettő fok körüli értékeket mutat. A legtöbbünk épp ilyenkor fordul az ágyában a másik oldalára. De nem az a 21 fős brigád, akik minden reggel a platós kocsiba pattannak a Veszprémi Közüzemi Szolgálgató Zrt. telephelyén, és szétszóródnak városszerte, hogy munkához lássanak.
A hajnali műszakkezdés az egységvezető eligazításával kezdődik, hogy ki merre, hogyan és miért, majd irány a terep. Mi a nap egy részét a Haszkovón, a Március 15. utca környékén töltjük. A 4 fős csapat vegyes, vannak idősebbek és fiatalabbak egyaránt.
Mielőtt elindulnánk, gyors reggeli a bázison, majd mindenki felölti magára az új egyenruhát, amit nemrég kaptak a cégtől. Ez már nem a szokásos „kukás-narancssárga” fényvisszaverős öltözet, hanem egy mondhatni intelligensebb, sötétkék strapabíró formaruha, már-már nyugat-európai a hatása. A munkások közül az egyikük megjegyzi: örül az új öltözetnek, mert a régebbi sokszor kényelmetlen volt, nem csak a meleg, hanem a megítélés miatt is. „Annak volt egy fajta kirekesztő hatása.” Ahogy mondja, az utcákat takarítva többször ki- és lenézték őket emiatt a járókelők, nem esett jól nekik.
Nyugtázom, tényleg jobb az új kék.
Ahogy kikanyarodunk a Házgyári útra, Robit, a köztisztasági egységvezetőt faggatom arról, hogy mit és milyen gyakran takarítanak Veszprémben. ”Összesen 21 fő állandó munkavállaló – és jelenleg 6 fő közfoglalkoztatott – takarít minden nap a város utcáin, 7 zónára osztva. Mindenkinek megvan a saját munkaterülete. Egy-egy területet általában heti négyszer járunk végig, kivéve a belvárost, oda minden nap megyünk. Egy külön járat pedig arra van, hogy minden nap ürítse városszerte a csikkező edényeket."
Gyűlik a hulladék.Háttérben még a régi egyenruhások. A hónapban mindenki új öltözetet kap.
A legproblémásabb és legtöbb munkát igénylő helyszínek mindenképpen a lakótelepek, főleg tavasszal. Több ember az utcán, több hulladék. Hétköznap elsétálva mellette fel sem tűnik, de ahogy munkához lát a csapat, észreveszem: az eldobált cigi csikkek a legritkább esetben hevernek egymagukban a földön. Valami „véletlen” folytán mindig egy egység sugarú körben vagy kupacokban helyezkednek el.
A másik a zsebkendő és a kétdekás üvegek, amik szinte minden időszakban és mindenhol „újratermelődnek”. Ezek összeszedésével ment el eddig a legtöbb idő, de mióta a cég új, szemétszedő csipeszeket adott dolgozói kezébe, ezek összegyűjtése is könnyebb. Nem kell annyit hajolgatni, az esetleges fertőzések is könnyebben elkerülhetők, és gyorsabb is. Beállok én is, és tényleg egyszerűbb.
Ebből mindenkinek van egy saját, monogrammal ellátott darabja. Csakúgy, mint a 120 literes műanyagszemetesekből, amibe mindenki gyűjti a saját szemetét. Vagyis pont nem! Hanem a miénket, akiknek sokszor kényelmesebb helyben eldobni, mint egy közeli szemetesbe hajítani azt, ami már nem kell.
Ahogy haladunk a munkával, elérkezik az ebédidő. Ki hozott szendvicset majszol, ki pedig gyorsan beszalad a közeli boltba harapni valóért.
Hamarosan nekünk is mennünk kell, elbúcsúzunk, távozás közben pedig azon az intelmen gondolkozom, amit mindenki sokat hallott már gyerekkorában: Tanulj fiam, mert utcaseprő lesz belőled!
Persze ki így, ki úgy végezte később, de úgy vélem, büszkék lehetnek magukra azok, akik vállalva munkájukat és magukat minden nap azon dolgoznak, hogy esőben, forróságban, télen-nyáron takarítják a járdákat, a tereket, és ha kell, a zöldfelületeket is azért, hogy mi, a nagy többség jól érezzük magunkat. Mert bizony nehéz, de becsületes munka az utcaseprőké. Sokszor észre sem vesszük őket, de hiányuk akkor tűnne fel, ha nem lennének. Le a kalappal előttük, és köszönjük!
