Nemrégiben a Guardian szentelt egy egész cikksorozatot az Y generációnak, amelyben különböző aspektusból vizsgálta annak tagjait. Nem meglepő módon a cikkek általában nem túl pozitív képet festenek, a felületes olvasó pedig könnyen leszűrheti azt a következtetést, miszerint igaz, amit egyre többen hangoztatnak: az Y generáció az új elveszett nemzedék.
Az eredeti elveszett nemzedék
Az elveszett nemzedék kifejezést első ízben a 20. században alkotó amerikai írók egyik csoportjára használták, akiket leginkább a kiábrándultság, a cinizmus, az amerikai álomból való ébredés és az illúzióvesztettség jellemzett, többek között az I. világháború okozta traumák miatt. Legjelesebb képviselői F. Scott Fitzgerald, Ernest Hemingway, Ezra Pound, T. S. Eliot és az alkotóművészek támogatója, Gertrude Stein voltak.
A kifejezést aztán egyre többször kezdték használni a mostani 20-as, 30-as korosztályra is, ahogy a csalódott, érdektelen, reményvesztett, kilátástalan, depressziós, nárcisztikus jelzőket is gyakran aggatják rájuk. Részben nem alaptalanul, ugyanakkor – mint oly sok más esetben –, itt is igaz, hogy az éremnek két oldala van.
Tény és való, ha a korábbi nemzedékek szemével nézzük a mai fiatalokat, valószínűleg nem fogunk rajongani értük. Ez egyébként általános emberi vonás – minden generáció nálánál rosszabbnak feltételezi az utána következőt. Ha viszont hajlandóak vagyunk kilépni a saját kereteinkből, észrevehetjük, hogy
számos hibájuk ellenére az ipszilonosoknak elvitathatatlan érdemei is vannak.
Például, hogy elkötelezzen toleránsak. Legyen szó kisebbségekről, más rasszhoz tartozókról, különböző szubkultúrákról vagy nemi hovatartozásról, az Y generáció többségét jó értelemben hidegen hagyja, ha valaki más. Ami talán nem hátrány, ha egy józanabb és békésebb világban szeretnénk élni.
Ahogy az sem, hogy a környezetvédelem és a fenntartható fejlődés gondolata többségüknek magától értetődő.
És míg gyakran sütik rájuk a bélyeget, hogy a kapcsolataik felületesek, és a közösségi média bűvkörében élnek, a nagy egész képet megkapargatva rájöhetünk, ez sem feltétlenül igaz. Meglehet, a mai fiatalok a kijelzők és a digitalizmus bűvöletében élnek, néhányan igencsak hatásosan aknázzák ki a Facebook lehetőségeit. Mondjuk arra, hogy valódi közösségeket formáljanak, és ott hirdessék a legújabb szabadulószoba, társasjáték klub létrejöttét, a közösségi piknik időpontját, vagy éppen a neten keresztül hozzák össze a szomszédokat. Mert a látszat ellenére az Y generációnak igenis fontosak az igazi kapcsolatok, a tartalmas beszélgetések és az együtt élménye.
On The Spot
Néhányan pedig arra is igencsak fittyet hánynak, hogy némi hátránnyal indítanak a generációk közötti versenyben.
Inkább kockáztatnak, bátran nekivágnak az ismeretlennek, világot látnak, a tapasztalataikat pedig később a munkájukban kamatoztatják.
Vállalkozást indítanak, új innovációkon törik a fejüket, mint a Prezi vagy a UStream, milliós nézettségű filmes vlogot indítanak (Hollywood Hírügynökség), vagy dokumentumfilmesként ősi törzseket, ismeretlen kultúrákat kutatnak, és közben nívós díjakat hoznak haza (On The Spot).
Szóval hívjuk csak nyugodtan elveszett nemzedéknek a mai fiatal generációt. De közben jusson eszünkbe: az első elveszettek – Fitzgerald, Hemingway – ma sokak számára ikonok.
