Hogy kerültél kapcsolatba az El Caminoval, és hogy lett az elképzelésből tett?
Először 2014 tavaszán találkoztam komolyabban a zarándokúttal, amikor egy ismerősöm megjárta és mesélt az élményeiről. Ekkor döntöttük el édesanyámmal, hogy mi is végigcsináljuk, ő azonban akkor beteg volt. Megfogadtuk, hogy amint meggyógyul, megyünk, de az élet sajnos másképp akarta: édesanyám 2014 augusztusában elhunyt. Én viszont nem mondtam le az álmomról. Végül 2015 augusztusában sikerült végigcsinálnom a zarándoklatot.
Horváth Hajnalka harminc nap alatt jutott el céljához, Santiago de Compostelába, majd tovább ment Finsterre-ba és Muxiába. Utazással együtt negyven napig volt távol.
Mennyire tapasztaltad az út vallási jellegét?
Én elsősorban nem vallási okból vállaltam az utat, sokkal inkább magamat szerettem volna megtalálni, illetve kiszakadni egy kicsit a problémáimból. Mégis kijelenthetjük, hogy a túra során elkerülhetetlenül találkozik az ember valami felsőbb erővel. Egyszerűen érzi, hogy vigyáznak rá fentről.
Milyen előkészületei voltak az utazásnak?
Azt lehet mondani, hogy a lelki felkészülés épp olyan fontos, mint a fizikai és eszközi. A túrabakancs és túrazokni kiválasztása nagyon sokat számít. Emellett fontos, hogy az utat alázattal tegyük meg. Bárki meg tudja csinálni a túrát, de ettől függetlenül nem szabad lebecsülni.
Hogyan hatott rád a zarándoklat?
Csodás élményeket szereztem, remek embereket ismertem meg, láttam, hogyan fognak össze idegenek és azt is megtaláltam, amiért belevágtam: megtapasztaltam, mire vagyok képes egyedül, erőt és bátorságot kaptam ahhoz, hogy a későbbiekben meg tudjam állni a helyem, valamint hogy jobban ki tudjam jelölni a saját határaimat.
Voltak az utazás során mélypontjaid?
Apró megingások voltak, de soha nem fordult meg a fejemben, hogy feladjam. Már a kezdetekkor azzal szembesültem, hogy a többiek táskája feleakkora, mint az én 14 kg-os túrazsákom, ami termetemhez képest ugyancsak nehéznek számít, ráadásul 20 napig nem is tudtam jól beállítani, ez olyan végtag- és hátfájásokat eredményezett, hogy néha még az öltözködés sem volt egyszerű. Előfordult, hogy sajgott a lábam, majd közölték velem a szálláson, hogy minden hely betelt és vagy tovább megyek a másik zarándokszállásra, ami 11 km-re található vagy a szabad ég alatt töltöm az éjszakát.
Napjainkban, amikor nincsenek távolságok, nem érzed úgy, hogy az El Camino turistaszenzációvá vált?
Tapasztalataim alapján az út még mindig ugyanakkora erővel bír, és nem veszített szakrális jellegéből. Talán az utolsó 100 km-nek van kicsit turista jellege, hisz ha valaki csak ezt a távot teszi meg, akkor is megkapja a tanúsítványt, illetve sokaknak nincs ideje a teljes útvonalat végigjárni. De összességében aki megcsinálja a túrát, az tiszteli az utat, és nem csak egy kirándulásként tekint rá.
Meg szeretnéd ismételni a jövőben a zarándoklatot?
Mindenképp, mert fantasztikus élmény volt. Ehhez az is hozzájárult, hogy remek útitársakkal hozott össze a sors – egy német és egy olasz fiatalemberrel. Odafigyeltünk egymásra, de azt is tiszteletben tartottuk, ha valamelyikünk magányra vágyott. Az egyik társam minden este hegedült nekünk. Így zajlott a megismerkedésünk is, ő hegedült, én pedig elkezdtem táncolni és végül így is búcsúzunk el a Santiago de Compostela-i katedrális előtt.
Mit tudsz tanácsolni a jövőbeli utazóknak az általánosságokon túl?
Mindenképp érdemes beszélni valakivel, aki megjárta az utat és valós tapasztalatokkal rendelkezik. Fontos, hogy alázattal induljunk útnak, emellett pedig a saját korlátainkat is tisztelnünk kell. Ha már mindenünk fáj, és úgy érezzük, nem tudunk továbbmenni, akkor nem érdemes megerőszakolni magunkat, mert ebből könnyen baj lehet. Ez nem egy teljesítménytúra, az út úgyis megadja azt, amire szüksége van az embernek.
Annyival azért még kiegészíteném, hogy




