Előzmény: A virágnak ott kell virágoznia, ahol el lett ültetve
Az éremnek ugyanis két oldala van, és mi magyarok jellemzően ezen a másikon foglaltunk helyet. Hány meg hány olyan tudósunk volt, aki külföldön elért eredményeivel szerzett hírnevet (nem egy közülük Nobel-díjat is)! Mi lett volna velük, ha itthon maradnak?
A 20. században egymást váltó, rosszabbnál rosszabb politikai rendszerek rendre ellehetetlenítették a munkájukat, de az sem elhanyagolható tényező, hogy a tudósokat foglalkoztató magyar egyetemeknek és kutatóintézeteknek egyszerűen nem volt pénzük azokra a felszerelésekre, amikre a munkájukhoz szükség lett volna.
Úgy látom, ez egy évtizedek óta zajló vita: vajon büszkének kellene lennünk a külföldön sikert elérő magyarokra, amiért építették a rólunk kialakult képet a világban, vagy ellenkezőleg: rosszallóan kellene csóválnunk a fejünket, amiért a tudományt választották a hazájuk helyett?
Egy demagóg példa következik, előre is elnézést: egy fiatal pakisztáni orvos-kutató úgy dönt, hogy otthon marad, és évtizedek kemény munkájával a világ egyik legjobb egészségügyi ellátórendszerét építi ki hazájában. Ha viszont ugyanezeket az éveket egy hightech amerikai laboratóriumban töltötte volna, megtalálta volna a rák ellenszerét. Mindkettővel sokmillió ember életét mentené meg. Vajon melyik eredmény lenne jelentősebb? Őszintén fogalmam sincs, hogy ezzel a példával erősítettem vagy gyengítettem-e Ákos érvelését.
A probléma persze az, hogy mindezt nem lehet előre tudni, fogalmunk sincs, hogy kiből lehetne egy kis segítséggel korszakalkotó zseni. Egy hazájában kivételes tehetségnek számító ember nemzetközi viszonylatban lehet szürke kisegér, ahogy fordítva is: lehet, hogy valakiből megfelelő körülmények között nagy jelentőségű tudós lenne, de lehetőségek híján ez sosem derül ki.
Érdekes a felvetés, és nehéz rá jó választ adni.
