Bizonyára mindenki eljátszadozott már a felvetéssel, vajon milyen érzés lenne, ha beleolvashatnánk mások fejébe és pontosan tisztában lennénk minden egyes gondolatfoszlányával. Hát, valószínűleg nem lenne túl üdítő.
Nos, Patrick Ness nem csak futólag játszott el ezzel a gondolattal, de többszörösen díjazott Chaos Walking trilógiájában (Kés a zajban, Válasz és Kérdés, Háború a békéért) egy egész világot épített fel rá.
A koncepció szerint az emberiség egy, a technológiától megcsömörlött része a Földet elhagyva egy idegen bolygón telepedik le, abban a reményben, hogy teljesen új életet kezdhetnek ott. Akad azonban egy kis bibi: békés éldegélés helyett a telepeseknek egy különleges vírussal kell szembenézniük, amit az őshonos nép, a szpakílik eresztenek rájuk, és aminek értelmében hirtelen mindenki hallani kezdi a másik fejében kavargó gondolatokat, sőt az érzéseiket is. Egy állandó, kontrollálatlanul kavargó Zaj ez, ami elől nincs menekvés. Se embernek, se állatnak. Jobban mondva a férfiaknak, a vírus ugyanis a nőket egyszerűen megölte, amit ők azzal bosszultak meg, hogy teljesen kiirtották a szpakíliket.
Az első könyv története ott kezdődik, amikor Todd Hewitt, Prentissváros utolsó fiúja férfivá avatása előtt pár nappal egy csöndfoltot fedez fel, amiről kiderül, hogy nem más, mint egy újonnan érkező telepes csapat felfedező gárdájának egyetlen túlélője, egy fiatal lány, Viola. Toddnak a hihetetlen felfedezést követően hamarosan menekülnie kell Violával együtt a város vezetője, Prentiss mesterpolgár és egy vallási fanatikus elől, miközben fokozatosan tárul fel előtte az igazság a világról, amit úgy hitt, ismer.
A Zaj kuszasága a nyelvezeten és a grafikán is tetten érhető
Patrick Ness gyakorlatilag azt a feltételezésünket rombolja le, hogy egy nyílt gondolatokkal teli világ értelemszerűen őszinte.
Elég hamar rádöbbenünk, hogy ez nem igaz, és még így is van módja – bár nem túl egyszerű módja – annak, hogy titkolózzunk. Például arról, hogy a prentissvárosi nők halálának oka nem a vírus volt, az ugyanis őket nem érintette, legalábbis nem úgy, mint a többieket: ugyanúgy hallanak mindent, de az ő zajukat nem lehet hallani.
Ness felhoz néhány példát arra, hogyan lehet reagálni arra, ha hirtelen megszűnik a magánszféra, az emberiség kiváltságosokra és kiszolgáltatottakra szakad – a tér és az idő kitágulásával, a történet előrehaladtával folyamatosan látjuk az erre adott válaszokat: vannak, akik üvegfalú házakba költöznek, mások a településen kívül elszeparálják a nőket, mások, a prentissvárosi férfiak a beavatási rítus részeként megölik őket.
Az első kötet konfliktusának fő forrása az, hogy hogyan próbál meg Todd elmenekülni „végzete” elől és megőrizni ártatlanságát, míg a második és harmadik kötetben, az addig csak legendásnak hitt Havenbe érkezve, a kipusztult szpakílik és egy új telepes csapat feltűnésével a kolonizáció problematikussága, a békéért vívott háború, a szabadsághoz vezető terrorcselekmények értelmetlensége vagy jogossága kerül előtérbe.
A Chaos Walking trilógiában az a nagyszerű, hogy nemcsak a remek alapötlet és a pergő cselekmény révén tartja fent folyamatosan a feszültséget, hanem azzal is, hogy olyan morális kérdésekkel sorozza meg az olvasót, amire lehetetlen egyszerű választ adni.
Adódhat olyan helyzet, amikor a ne ölj parancsa elhanyagolható? Feláldozhatók-e ártatlan emberi áldozatok azért, hogy megszabaduljunk egy zsarnoktól? Meddig mehetünk el egy szerettünk megvédése érdekében? Tartós lehet-e az a béke, amit vérrel kötnek meg?
Érdemes még egy szót ejteni a karakterekről is, mert Ness Prentiss mesterpolgár, Todd nemezisének képében olyan „főgonoszt” dob be, aki aztán tényleg nem könnyíti meg a helyzetünket: modernkori türannosz, látszólag elítélendő amit tesz, mégis van benne annyi karizma, hogy egy ponton Todd is elkezdjen hasonulni vele – ahogy egyébként a trilógia másik főszereplője, Viola is hasonló helyzetbe kerül a terrorakciókat vezető Coyle nővérrel.
Nem állítom, vannak apró hibái a trilógiának: néha kicsit didaktikus, és talán elsőre valóban furcsa lehet, hogy a felnőttek a gyerekektől remélik a sorsdöntő kérdések megválaszolását, noha ezt szerintem szimbolikusan úgy is lehet érteni, hogy mi magunk is gyámoltalan gyereknek éreznénk magunkat, ha ilyen nagy felelősség hárulna ránk. Éppen ezért, bár a Chaos Walking sorozat besorolása szerint young adult regény, Neil Gaiman történeteihez hasonlóan felnőttek is élvezetesnek találhatják.
