Michelle McGagh brit lakos kicsivel több mint fél évvel ezelőtt különös kihívásba vágott bele: a Black Friday ’Ne vásárolj egy napig semmit’ akcióján felbuzdulva elhatározta, hogy egy éven keresztül a számlákon és az ételen kívül nem költ semmire. A lány nemrégiben a The Guardian oldalán számolt be az első 183 nap megpróbáltatásairól – és a felszabadító érzésről, ami új életmódjával járt.
Michelle McGagh
Michelle elmondása szerint kezdetben az egész nem tűnt szinte másnak, mint jó mókának: az első hónapot gond nélkül teljesítette, ami tökéletesen jó volt arra, hogy hamis biztonságérzetbe ringassa. Az új év azonban új kihívásokat hozott. „Magányosnak és elszigeteltnek éreztem magam, és minden nap azon tűnődtem, nem követtem-e el egy hatalmas hibát” – vallotta a lány, hozzátéve, a legtöbb problémát az okozta, hogy megpróbálta ugyanazt az életet élni, amit korábban – csak épp ingyen.
Idővel viszont rájött, hogy a kihívásnak épp az a lényege, hogy új dolgokat próbáljon ki - olyanokat, amilyenekre egyébként valószínűleg nem vállalkozott volna. Bár azt elismeri, hogy sok minden hiányzik neki – például az idős szülei, akik távol élnek tőle, és nem tudja meglátogatni őket –, alapvetően sokkal boldogabb most, mint a kihívást megelőzően.
Egy Y-generációs összes holmija (Fotó: millenialmagazine.com)
Michelle esete nem egyedi, noha a többség kevésbé radikális utat választ saját, belső szabadságának felfedezéséhez. Az egyik ilyen legújabb trend a minimalisták mozgalma, akik a materialista világ tárgyfelhalmozására nemet mondva mindössze a legszükségesebb holmikkal veszik körbe magukat. És aztán néha ezzel büszkén is kérkednek, pontosan számon tartva, hogy nekik a boldoguláshoz elég csak 52, 47 vagy 44 tárgy, ami ez esetben igencsak feltételezi a kérdést, ezzel nem béklyózzák-e meg ugyanúgy magukat.
Az mindenestre vitathatatlan, hogy a fejlett országokban eszméletlen méreteket öltött a költekezés és az olyan holmik felhalmozása, amire tulajdonképpen semmi szükségünk.
Jó példa erre kis hazánkban a vasárnapi boltzár feloldása: az emberek egy része nem azért éljenezte, mert máskor nem tudta volna megoldani a bevásárlást, hanem mert a vásárlás az a családi program, ami elűzi a vasárnapi unalmat. És ami közben lehet venni egy halom kaját, aminek a fele otthon megy a szemetesbe.
De említhetném a kis mütyürök és a nyaralás során összemohókodott szuvenírek esetét, amelyeket néhány év múlva esedékes festésnél vagy az aktuális nagytakarításnál sehova máshova nem kívánunk, csak a pokolba.
Valahogy így...
Ahogy James Wallman angol író, trendkutató is rámutat Stuffocation (magyarul kb. Cuccba fulladva) című könyvében, az emberek valójában szenvednek a sok tárgytól, amelyek ahelyett, hogy boldoggá tennék őket, inkább csak bosszúságot, vagy komolyabb esetben testi és lelki betegségeket okoznak. (És akkor a hulladékká váló holmik környezetre tett hatásáról nem is beszéltünk.) Nem mások ezek, mint státuszszimbólumok, külső kifejezői annak az énképnek, amit látni szeretnénk.
Szóval akkor mi a megoldás? Kövessük mi is a minimalistákat és szigorúan mondjunk nemet minden csábításra, amit egy újabb könyv, ruha vagy sportfelszerelés megvétele jelentene? Nem. Mert bár 12 táskára és évente lecserélhető mobilra valóban nincs szükségünk, az aszkétizmus hosszú távon ugyanúgy nem célravezető. Egyszer-egyszer nyugodtan megengedhetünk magunknak egy csokor virágot, és az is igaz, hogy egészen más érzés lemezről hallgatni egy dalt, mint a Spotify-ról, de élményekbe fektetni is kifizetődő – kinek éppen mi jelenti azt az örömforrást, ami hosszú távon is boldoggá tudja tenni, és általa gyarapodhat a személyisége.
A lényeg tehát sokkal inkább azon van, hogy okosan válasszunk, és mielőtt döntést hozunk, kétszer is gondoljuk át, mi az, ami minden szempontból bennünket szolgál. Ami pedig csak feleslegesen hever otthon, azt adományozzuk olyannak, akinek tényleg szüksége van rá.
