Úgy tűnik, Hollywood végleg kifogyott az eredeti ötletekből, a kígyó a saját farkába harap, rekurzívvá vált a filmgyártás, újra meg újra ugyanazokat a mozikat forgatják le.
A remake-vihar persze nem most keletkezett, újabb meg újabb hullámokban támad, és valahányszor partot ér, mindig lerak valami szemetet a strand homokjába. Elszomorító, hogy abból a pénzből és munkából, amit ezekbe a filmekbe fektettek, valami értékeset és újat is létre lehetett volna hozni. Persze egyszerűbb ez így, nem kell gondolkozni, csak jó háziasszony módjára követni kell a receptben leírtakat, hogy fogyasztható eredményt kapjunk.
Minden tiszteletem a jó háziasszonyoké, de attól, hogy valaki tud főzni, még nem lesz séf. Ahhoz valami több kell.
Bármennyire jó is egy remake, szinte biztosan elmarad a katarzis, hiszen nincs meglepetés-faktor, ezeket a filmeket már láttuk egyszer. Tarzan már nem lesz akkora mánia, mint a negyvenes években volt, a Ben-Hur nem fog 11 Oscart nyerni, mint 1960-ban. A dzsungel könyvét persze bármikor el lehet adni, mert a célközönségének minden vicc új - ráadásul itt egy nagyon jó "viccről" van szó.
Hozzá kell tennem, hogy ezek a történetek persze már akkor sem voltak újak, amikor újak voltak.
Johnny Weissmüller 1932 és '48 között tizenkétszer játszotta el Tarzant, maga a történet azonban nem a két világháború között született, hanem még 1912-ben: ekkor jelent meg először a karakter Edgar Rice Burroughs magazinokban publikált regényében, ami 24 folytatást ért meg.
A dzsungel könyvét sem 1967-ben találta fel a Disney, az már 1894-ben megjelent regényként Rudyard Kipling tollából. A történet ugyanabból az alapfeltevésből indul ki, mint húsz évvel később a Tarzan – egy elveszett gyereket az állatok nevelnek fel a dzsungelben – ám míg A dzsungel könyve irodalmilag értékelhető darab, ami a La Fontaine-i hagyományokhoz visszatérve, azokra és az indai mese- és mondavilágra építve, emberi tulajdonságokkal felruházott állatokon keresztül a szó szerinti történeten túlmutató jelentéstartalommal bír, színes-szagos szimbólumrendszert épít fel, csodálatos mese, addig a Tarzan… a szórakoztatáson kívül nem sok értéket felmutató ponyva. Így – bármennyire is kiráz a hideg a feldolgozásoktól – A dzsungel könyvétől nem tanácsolnék el senkit, nézzék meg a gyerekkel, csak jót tehet neki.
Azt sem értem, hogy kinek szól az új Ben-Hur film. Annak a generációnak, aki az 1959-es Ben-Hur zsenialitásán nőtt fel, Jack Huston nem fogja pótolni Charlton Hestont. Annak a generációnak, aki az elmúlt másfél évtizedben évente kétszer ismételt Gladiátoron nőtt fel, az a rossz hírem van, hogy Huston még csak nem is egy Russel Crowe. Óriási bátorságra vall újraforgatni egy 11 Oscarral jutalmazott filmet, de elég gyanús, hogy még a Gladiátor öt aranyszobrocskájának sem jut a közelébe. Kérdés persze, hogy milyen lesz a mozi, hogy egy látványos, de butácska akciófilmet kapunk, vagy képes lesz-e átadni azt az üzenetet, ami miatt a Ben-Hur beírta magát a világirodalom nagykönyvébe.
Lew Wallace 1880-ban megjelent regénye, bár nagyon hasonló történetet ír le, mint a Gladiátor (ha a Tarzant A dzsungel könyve feldolgozásának neveztem, a Gladiátort sem kímélhetem meg ettől a jelzőtől), Maximus és Ben-Hur is magas rangú férfiak, akik érdemtelenül – árulás révén – rabszolgasorba kerülnek. Miután elsajátították a túlélés fortélyait, mindkettejüket az motiválja, hogy bosszút álljanak családjukért. A különbség az, hogy Ben-Hur – elsősorban a történetben többször is felbukkanó Jézus hatására – végül megtalálja a lelki békét, és belátja, hogy a megbocsátás a legnagyobb erény.
És ezt a történetet Timur Bekmambetov rendezi, aki olyan filmekhez adta a nevét, mint az Abraham Lincoln, a vámpírvadász. Az Úr irgalmazzon nekünk!
Az imént pozitív példaként hivatkoztam a Gladiátorra, mert szerintem ez a módja annak, hogy feldolgozzunk egy történetet: Ridley Scott filmjében van önálló gondolat, képes ugyanabból a gondolatmenetből egy új végkövetkeztetésre eljutni. És ami a legfontosabb: a Gladiátor a saját jogán lett sikeres, nem volt szüksége arra, hogy egy korábban jól bejáratott brand hívószavait használva csalogassa moziba a nézőket.
A nyárra én tehát a következő filmeket ajánlom: Tarzan, a majomember (1932), Ben-Hur (1959), A dzsungel könyve (1967), Gladiátor (2000).
Aki mégis inkább az idei feldolgozásoknál maradna, annak van még egy jó hírem a végére: szeptemberben jön az új A hét mesterlövész.
