Innen, a Fény utcában található műhelyéből kerülnek ki szemet gyönyörködtető alkotásai. Nevéhez fűződik a Fénybánya Huta-üveg Alapítvány, az első Magyar Délibáb Összeszerelő Üzem megalapítása is, mely többek között az üvegfújás továbbélését, megőrzését hivatott támogatni, hirdetni.
Mi adta az indíttatást, hogy üveggel kezdjen el foglalkozni? A családban volt valakinek ilyen irányú érdeklődése?
Édesapám keramikus volt, és szerette volna, ha én is ezt tanulom. Mikor felvételiztem a Képzőművészeti Szakközépiskolába, megjelöltem a kerámiát, az üveget és a szobrászatot. Végül üveg szakra vettek fel. Időközben azonban nagyon megszerettem ezt a különleges anyagot, és maradtam ezen a szakon.
„…az érték a lényeg.”
Ha jól tudom, Magyarországon nagyon kevesen fújnak üveget. Alig akad olyan művész, aki még érti és műveli ezt a technikát; Ön közéjük tartozik. Mi az oka annak, hogy ennyire ritka a meleg üveg megformálásával foglalkozó üvegművész?
Rajtam kívül James Carcassnek van saját műhelye Tápiószecsőn, ahol él és rendszeresen alkot; másnak valóban nincs. Ennek nagyrészt gazdasági okai vannak. Nagyon drága ez a szakma, a technikai háttere olyan, mintha egy űrállomást kicsinyítene le az ember. Kicsiben is ugyanúgy kell hozzá minden, nem lehet kihagyni az egyes fázisokat. Szükség van az 1300 fokra, gázra, szerszámokra, hűtőkre, temperáló kemencékre; tulajdonképpen gazdaságilag egy csőd. A másik oka, hogy érthetetlen az átlagember számára, miért ilyen drága az elkészült tárgy.
A legnagyobb probléma ma Magyarországon az, hogy csak számokban tudnak gondolkodni az emberek, és nem értik, hogy nem ez a fontos, hanem az érték a lényeg. Ennek oka lehet az is, hogy nem vettek részt kézműves képzésben, nem csináltak végig egy folyamatot a legelejétől a legutolsó fázisig, ezáltal nem is értik egészen, és a gondolkodásmódjuk sem így működik. A kézművesség pedig felelősségteljes gondolkodásmódot alakít ki. Ez ma hiányzik.
Néhány éve beszélgettünk arról, hogy az egyetemen nincs melegüveg-képzés. Ez a helyzet változott azóta valamelyest?
Annyiban változott a helyzet, hogy eljárunk fújni az én műhelyembe vagy James Carcass műhelyébe, esetleg a salgótarjáni üzembe, és gyakorolhatnak a diákok. Képzés nincs, de valamiféle „belekóstolási lehetőségük” azért van. Az egyetemen kilencvenezer forint a féléves, teljes üvegszakra vonatkozó keretünk, ezt kell beosztanunk. Ez pozitív, mert legalább van miből gazdálkodni; volt, amikor zárolták a pénzt. Akkoriban, ha volt pénzük a tanulóknak, ők fizették, ha nekem volt, akkor pedig én álltam az olvasztás költségeit. Mindenesetre arra elég ez az összeg, hogy a diákok félévente egyszer-kétszer fújhatnak üveget.
Ennek az elhivatottságnak, ami Önben van, lesz utánpótlása?
Szerintem lesz, csak másként fog működni, mint ma. Először lesz egy teljes leépülés, később pedig két-három ember lesz az országban, aki ezzel fog foglalkozni, családi tradíciók mentén.
Nemcsak sorozatok, készletek, egyedi darabok készítésével, tervezésével foglalkozik, hanem kutatómunkát is végez. Előttünk az asztalon a nemzeti pohár. Hol talált rá erre a különleges formára?
A forma 19. századi vagy még régebbi. A 20. század elején még készítették, de azóta nem. Ennek oka, hogy a parasztüveg addig élt, míg volt jómódú parasztság. Ők rendelték ezt a típusú üveget. Az üveg esetében nem beszélhetünk népművészetről, technikailag gyáripart követel, ugyanakkor az igényekben ez mégis megjelent. Az I. világháborúig még a felbomló paraszti társadalom igényeit is kiszolgálta az üvegipar. Tasnádiné Marik Klára művészettörténész talált rá erre a különleges formára, ő hívta nemzeti pohárnak, ahogy már 1913-ban is nevezték. Jómagam a Néprajzi Múzeum raktárában ismertem meg és hosszú idő után én készítem újra.
Mi az, ami ennek az ún. hutakész üvegnek a különlegességét, egyediségét megadja? Mitől lesz egészen más, mint egy boltban beszerezhető üvegtárgy? Számomra az egyik legszebb benne a szabálytalansága, ami egyfajta bájt kölcsönöz ezeknek a tárgyaknak, és a mai uniformizált világban pont azt hangsúlyozza, hogy létezhet egy másfajta hozzáállás is.
A hutakész azt jelenti, hogy az üveg a végső formáját a kemence tüzében nyeri el, csiszolva, festve nincs. Ehhez át kell ragasztani a fenekén egy pici csonkra (ezt köldöknek hívják vagy szakított üvegnek) és ollóval lenyírogatni, visszamelegíteni – ettől egy picit elmozog a lángban. Minél vékonyabb az üveg, annál jobban elmozog.
Minél messzebbre visszamegyünk az időben (az 1600-as évek előtt), annál vékonyabbak a tárgyak, minek következtében nincs két egyforma darab, de mindegyik rendkívül igényesen van elkészítve, kivétel nélkül szép munkák. A mesterek kizárólag míves darabokat adtak ki a kezükből. Érdekes, hogy ez a fajta gondolkodásmód és az erre való igény is kiveszett mára az emberekből, megváltoztunk.
Milyen háttérre van szükség egy-egy készlet vagy akár önálló darab elkészítéséhez?
Mivel ma már nem fával fűtjük a kemencét, hanem gázzal és elektromosan, ezért elég drága egy műhely berendezése. Egy valamirevaló 80 kg-os ún. hobbikemence ára tízmillió forint. Én még abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy magam építettem a kemencémet üveggyárosok segítségével. Egy alapműhely ára ma körülbelül húszmillió forint, amihez hozzá kell adni a működtetés árát, napi százezer forintot. Pont emiatt általában kéthavonta gyújtom be a kemencét egy hétre.
Vásárolnak az emberek kézműves üveget?
Jó ideje nem. Amióta (kb. 2004-2006 óta) az értelmiségi polgári kör elszegényedett, megszűnt a piac. Én sem tudnám megvenni a saját magam által készített üveget. Nem mondom, hogy egyáltalán nem vásárolnak, de össze kell rá gyűjteniük a pénzt, és ez egy nagyon drága műfaj. Az a fajta forgalom, ami korábban volt, megszűnt. Filmekhez gyakran gyártok kellékeket, pályázatok segítségével múzeumok rendelnek tőlem, és elvétve akad egy-egy megrendelés – ezeket általában ajándéknak szánják.
Mi adja az inspirációt az Ön számára? Talál-e a festészetben, szobrászatban, zenében vagy bármilyen más művészeti ágban analógiát, ami segít megadni azt a belső energiát, ami a munkájához szükséges?
Amikor az üveggel foglalkozom, valójában töltődöm, mert ez a folyamat generálja önmagát. Ami inspirál, az is mind ezzel kapcsolatos. Ösztönösen vonzódom például Egrynek a szubjektív térhatásaihoz; amikor odafest egy másik, auraszerű kontúrt a figura mellé. Hasonlatosan ahhoz az esethez, mikor a medve belenéz a folyóba, és ki tudja számolni a fénytörést, el tudja kapni a halat. Az ember nem képes erre, mert a valós kép máshol van, mint amit lát. Ez a probléma engem is nagyon sokat foglalkoztat: nézem a képet és nem az igazit látom.
Ha üveget rajzolok üvegre ̶ ami eleve kettős képet jelent ̶, egyik sem a valóságos, ugyanakkor mégis azt látom, tehát az én személyes élményem valóságos ̶ ez az illúzió. Ezen kívül Hans Peter Blossfeld fotói is nagyon fontosak számomra. Ezeken a képeken tulajdonképpen csak a növények szerkezete látszik. Ha egy ilyen képet megnézünk, nagyon hamar rájövünk, hogyan működnek az arányrendek a régi üvegtárgyakon. Amikor a diákjaim elakadnak, gyakran mondom nekik, hogy vegyék elő ezt az albumot és nézegessék.
A költészet napján beszélgetünk, van kedvenc verse?
Igen, József Attila költeménye, ami úgy kezdődik, hogy: „Már két milliárd ember kötöz itt, / hogy belőlem hű állatuk legyen. / De világuktól délre költözik / a szép jóság s a szelid érzelem.”
Pattantyús Gergely üvegművész 1972-ben született Pécsett. Az Iparművészeti Főiskolán diplomázott üveg és kerámia szakon. Tanított a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában üvegtervező szakon, majd az Iparművészeti Egyetemen (ma Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) mintázást és formatant, jelenleg pedig ugyanitt üvegtervezést. Munkáiban feleleveníti a magyar paraszti üvegművészet emlékeit, régi darabokat rekonstruál, de készít üvegablakokat, térelválasztókat és saját tervezésű kollekciókat is.
Ecoport
Dohnál Szonja | Fotó: Babják Tamás
