Kezdjük az elején!
Még javában tartott a gyerekkorom, amikor a kilencvenes évek második felében Magyarországot is elérte a japánrajzfilm-mánia. A fiúk Dragon Ball-t néztek, a lányok Sailor Moon-t, a Pokémon pedig ott volt mint mindenki számára elfogadható, gendersemleges alternatíva.
Minden gyerek álma, hogy cuki állatkákat tarthasson, hogy aztán szétmarcangolhassa velük más gyerekek cuki állatkáit. [link]
Szóval én is néztem az animéket, gyűjtöttem a csipszeszacskókba rejtett tazókat, és csak azért nem könyörögtem az eredetileg Gameboy-ra kiadott játékért, mert annak létezését bölcsen eltitkolták előlem.
Azóta azonban eltelt húsz év, és a Pokémon GO megjelenésekor valahogy nem tudtam azonosulni a mindent elsöprő hype-pal, bár el sem zárkóztam tőle. Inkább a kíváncsiság, mint a lelkesedés vitt rá, hogy kipróbáljam a játékot.
Az különösebben nem zavart, hogy giroszkóp híján a telefonom nem tudta kezelni a kiterjesztett valóságot (AR), így a pokémonokat a kamerakép helyett rajzolt háttéren vadászhatom csak le. A zsebszörnyeket javarészt Fehérvár belvárosában hajkurásztam, de mentem pár kört Veszprémben, és volt egy elkeseredett próbálkozásom egy Isten háta mögötti bakonyi faluban is. Ennyi összehasonlítási alap elég volt ahhoz, hogy meglássam a játék fő problémáját.
Az a tapasztalatom, hogy minél több és minél magasabb szintű játékos van jelen egy helyszínen, ott annál több és annál magasabb szintű pokémon fog felbukkanni.
Vagyis falun csak egy kóbor patkányt vagy galambot tudsz elkapni, itt Veszprémben valamivel nagyobb a választék, míg Fehérváron már érezhetően többféle zsebszörny akadhat horogra, de még itt is borzasztó szűk a kínálat.
Ha a Pokévision térképen megnézünk néhány metropoliszt (nem nézünk, mert a cikk megírása óta megszűnt – szerk.), azt látjuk, hogy New York vagy épp Santa Monica belvárosában hemzsegnek a Magyarországon ritkaságszámba menő virtuális kisállatok. Ráadásul vannak úgynevezett „geolock”-olt pokémonok, amik csak egy földrészen lelhetők fel, így aki a szlogenhez hűen mindet meg akarja szerezni, annak egy komolyabb összeget kell elvernie repülőjegyre, szállodára, és az utazással járó egyéb költségekre.
Miután bezsákoltam néhány ritkább pokémont, betértem egy „edzőterembe” (gym), hogy a megnyugtatóan magas szintű szörnyeimet csatában is kipróbáljam. És ekkor úgy elvertek, mint libaürüléket a nyári zápor. Jó néhány kilométer sétával, még több órányi játékkal is egy esélytelen senki voltam, és szerintem ez a játék legnagyobb gyenge pontja:
a fanatikusok olyan sok időt és energiát ölnek a játékba, hogy az alkalmi játékosoknak, akik csak suli / meló után kikapcsolódnának egy kicsit, egyszerűen esélyük sincs érvényesülni.
Egyelőre még viszi a kezdeti lendület a játékot, de egyre többen fognak szembesülni azzal, hogy a gyűjtögetésben korlátozottak a lehetőségeik, a számukra elérhető földrajzi távolságban már nem fognak újfajta szörnyeket találni, a gym-ekért folyó harcban pedig nem tudják felvenni a versenyt a megszállottakkal. Ha a fejlesztők nem találnak ki valamit, akkor a gym-ek egy belterjes gémer klub játszóterei lesznek, ahova az átlagos felhasználó eleve be sem teszi a lábát.
A leginkább hiányzó funkció az, hogy a játékosok egymás ellen közvetlenül is összemérhessék a tudásukat: így mindenki a saját szintjén állókkal tudna élvezetes meccseket folytatni.
Hogy pozitív hangon zárjam a cikket – mert számomra mégiscsak pozitív az összkép –, beszámolnék a játék közösségépítő erejéről, amit éppen Fehérváron tapasztaltam meg. A fiatalok esténként összegyűlnek a Zichy-ligetben, bedobják a közösbe a pokémon-csalikat, és órákon át lógnak a parkban, beszélgetnek, nevetgélnek nagyobb csoportokba verődve – igazi fesztiválhangulatot idéző spontán pikniket szerveznek estéről estére. Nem azt nézik, hogy milyen színű a bőröd, milyen vallású vagy, melyik csapatnak szurkolsz – csak annyit kérdeznek, hogy mennyit gyalogoltál aznap, és tudtad-e fejleszteni a Charmanderedet? Szerintem már ezért megérte.
