Történt ugyanis, hogy egy általunk eddig még nem látogatott benzinkúton álltunk meg tankolni, nem a mi vármegyénkben, hanem egy messzi messzi galaxisban…. Minden rendben haladt, majd a fizetésnél a kasszában álló hölgy felajánlotta, hogy két igen jó táblacsokit most féláron kaphatunk meg, noha von le érte a pontgyűjtő kártyánkról, de ez akkor is nagyszerű ajánlat. A két csoki így sem volt olcsó, plusz még a pontok, gyanítom, hogy valójában az eredeti áron vehettük meg őket.
A csokikra nagy betűkkel rá volt írva, hogy féláron vannak, feltűntették az eredeti árat és az újat is. Hazaérve megnéztük, melyiket bontsuk fel, esetleg ajándékozzunk tovább, mire látom, hogy mindkét tábla a vásárlás napján jár le… Ezek nem kis táblák voltak; küllemükből, jellegükből adódóan is inkább már az ajándék kategóriába sorolnám. Alapjáraton nyilvánvaló, hogy ha a helyszínen ránézek a csoki lejárati dátum apróbetűs részére, akkor nem veszem meg. Az is teljesen érthető, hogy a kutas meg akart szabadulni tőlük.
Csak azon gondolkodtam, hogy én tennék-e eladóként ilyet bárkivel. Nincs gyerekem, nincs nagy családom, de valószínű, hogy nagycsaládosok is ráharapnak a „féláron” szócskára, akiknek lehet, hogy minden forintjuk meg van számolva. Bántott. Őszintén bántott, hogy más is járhat így, és azt gondolom, az eladó a saját családtagjaival bizonyára nem tette volna meg; soha ne tedd azt másoknak, amit magadnak sem kívánsz! És tudom, tudom, nem történt semmi baj. Nem történt szabálysértés, nem ért senkit igazi károsodás, és még csak sajnáltatni sem szeretném magamat. Ámbár mélyen elgondolkodtatott a dolog, hogy miért szúrunk ki egymással ott, ahol csak lehetőség adódik rá?
Nem a csokiról szól, nem a pontokról, és nem is a pénzről, hanem arról a láthatatlan határvonalról, ahol a „szabályos” és a „tisztességes” már nem ugyanaz. Attól, hogy valami jogilag rendben van, vajon erkölcsileg is rendben van-e? Kell-e mindig a legapróbb betűig kihasználni a lehetőségeinket, vagy létezik egy csendes belső mérce, amely azt súgja: ezt még megtehetném, de nem teszem meg?
Talán a mindennapi döntéseinkben dől el, milyen világot építünk egymásnak — olyat, ahol a másik figyelmetlensége alkalom, vagy olyat, ahol a másik bizalma érték. És végső soron nem az a kérdés, hogy megtehettük-e, hanem az, hogy milyen emberré válunk attól, ha megtesszük. Egy biztos, a csokit megvettük, és az árából a tanulságot is megfizettük...
Borítókép: Pixabay.com
