Mind ismerjük a disztópiák működési elvét: adott egy elsőre szépnek tűnő, a múlt hibáin felülemelkedett világ, ami a tökéletes társadalmi berendezkedést és a jobb jövőt hirdeti, valójában azonban elnyomó és beszabályozott, amit felismerve hőseink hirtelen lázadni kezdenek. Nos, fordítsuk meg ezt a sémát, és képzeljük el, mi történik, ha hőseink éppenséggel nem tesznek semmit, vagy alig valamit, s azt se nagy célok mentén, csak önnön kis problémájuk orvoslására.
Valami ilyesmit valósított meg Andri Snær Magnason is a regényében, amely nem is annyira egy történetet tár az olvasó elé, sokkal inkább egy részletesen kidolgozott jövőképet. Egy látomást egy szikár és monokróm világról, ami ironikus módon épp amiatt lett ilyen, mert egy zseni, LoveStar kiötölte, hogyan lehetnének az emberek boldogabbak és szűnhetnének meg a világ problémái.
És látszatra ez a világ valóban szinte ideálisnak tűnik. Eltűntek a bosszantó vezetékek, és így a káros hullámok is, mert minden beszélgetést, hírt, újdonságot egyből az agyi központhoz csatolnak, mintha csak a telekinézis nyerne teret. Az embereknek nem kell háborútól tartaniuk, mert a szerelem kikalkulálható, és többé senkinek sem lesz érdeke, hogy viszályt robbantson ki egy másik országgal, ahol talán ott él az igazija. A halál pedig már nem félelmetes és gusztustalan, hanem emelkedett és fényes, ahogy a rakétákkal kilőtt testek elégnek a légkörbe visszahullva.
Csakhogy a felszínt megkapargatva egyáltalán nem olyan szép a kép, mint ahogy hinnénk. Mert ebben a tudomány, technológia és marketing uralta világban nincsen semmi élet. Az emberek fejet hajtva a forradalmi és varázslatos ötleteknek, a kényelem, a biztonság és a látszólagos jó érdekében fogták és egyszerűen megölték a lelküket. A halált forradalmasító LoveDeath szikrázó csodájának köszönhetően többé már nem az élet lett a lényeges, hanem a halál. Elvesztek az erőfeszítések, a szenvedély, a lelkesedés, az értékek, üres vegetálássá változott a lét, aminek az egyetlen célja a fogyasztást szolgálni: ha kell, az emberek bármikor felhasználhatók marketingcélokra, csak rá kell kapcsolódni a beszédközpontra, beprogramozni a reklámüzenetet, és meg is van a modern század rikkancsa.
Mégsem kérdőjelezi ezt meg szinte senki, még a főhőseink sem, Ingridi és Sigridur sem, akiknek a kapcsolata pedig a fő konfliktusforrást adná a könyvben: ők ketten boldog párként éldegélnek a saját kis burkukban, egészen addig, amíg rá nem jönnek, hogy Sigridurnak más párt választott a rendszer. Számomra azonban a páros túl életképtelen volt, hogy igazi izgalomfaktorként szolgáljanak.
Sokkal érdekesebb viszont LoveStar figurája, mindennek a mozgatórugója, aki folyamatosan a tudomány és az etika kérdései között őrlődik, egyszerre próbál meg isten és ember lenni.
A regényben egyébként nagy hangsúlyt kap a teremtés kérdése, és hogy játszhatunk-e istent következmények nélkül, alárendelhetünk-e mindent a tudománynak. Magnason ezt a kérdéskört elég szépen és ötletesen oldotta meg, és nem ment el nagy vallásos-tudományos vitákba, aminek külön örültem, bár egy picit még kifejthette volna ezt a szálat.
A másik gondolat, amit felvetett, és különösen érdekes volt számomra, az a megbánás kérdése. Vajon honnan tudjuk, hogy melyik döntésünk a helyes, mikor választunk rosszul, és mi lett volna, ha másik úton indulunk? Persze, ezt sosem lehet tudni, vagy csak idővel, mégis érdekes, ahogy az egész groteszk Megbánás-rendszeren keresztül beszél róla az író, egy kicsit összekapcsolva a sors kérdésével is.
A LoveStar összességében egy sötét és groteszk, abszurd jövő képe, ahol mindent a tudomány, a technológia és a marketing, a fogyasztói társadalom határoz meg, és ami sajnos, annyira nincs is messze a jelenünktől.
