Ha valaki mostanában metrózott a fővárosban, és a mozgólépcsőn haladva figyelte a hirdetéseket, nagy eséllyel találkozhatott az OTP Junior Egy sikeres ember. A bukásai után plakátkampányával. Ezt most nem azért mondom, hogy a bankintézet jófejségét reklámozzam, bizonyos szempontból viszont nagyon is szót érdemel az OTP kampánya.
Merthogy a kudarc kezelését és elfogadását illetően még mindig nem áll túl jól a szénánk.
Pedig ma már egyáltalán nem újsütetű dolog, hogy a bukás közel sem olyan katasztrofális esemény, mint ahogy azt évtizedekig elkönyveltük magunkban. Éppen ellenkezőleg: a kudarc remek tanítómester lehet.
Nem hiába tették jelszavukká az amerikaiak Samuel Beckett gondolatait – Next time fail better/ Következő alkalommal bukj jobban –, akik sokkal inkább hasznos tapasztalatként, a fejlődés lépcsőfokaiként tekintenek a bukásokra, mintsem egy lemoshatatlan lúzerstigmaként, ami örökre rajtad ragad és kijelöli a helyedet a társadalomban.
Éppen ellenkező a helyzet nálunk, akiknél még mindig igen lassú a javulás e tekintetben, és egyelőre továbbra is inkább a kudarckerülők országa vagyunk. A sikerkeresőkkel és a kihívások kedvelőivel ellentétben a többség hiába bizonyul tehetségesnek, rendelkezik nagyon jó képességekkel és adott esetben remek ötletekkel, mégsem mer kockáztatni, vállalkozni. Helyette a könnyebb feladatokat, szituációkat választja, ahol viszonylag garantált a jó eredmény.
Csakhogy a biztonsági játékos üzemmódnak van egy nagy szépséghibája: aki soha nem mer kockáztatni, mert folyamatosan a bukástól retteg, az hosszú távon valószínűleg épp egy nagyobb, óriási lendületet adó sikertől fosztja meg magát.
Mentségünkre szóljon, a kudarctól való félelem emberi sajátosság, és az alapvető reakció bukás esetén valóban nem az abban rejlő lehetőségek meglátása, hanem a kétségbeesés. Pszichoanalitikus elméletek szerint ennek oka abban keresendő, hogy a sikert a tudatalattink a jósággal, a szerethetőséggel kapcsolja össze, míg a kudarchoz negatív önképet társít.
Ez eddig rendben is volna, a helyzet viszont az, hogy akarva-akaratlanul is túlpörgettük ezt a gondolatot. A tökéletességre törekvés és a szégyenérzet túlságosan is uralkodó pontjai a társadalomnak, emiatt az esetleges kudarcokat sem tudjuk kezelni.
A megbélyegzéstől való félelem helyett pedig sokkal helyesebb lenne, ha magunkévá tudnánk tenni a „Merj hibázni!” szemléletet, mert gyakran épp a hibák azok, amik a megfelelő útra vezethetnek, és amelyek formálják személyiségünket. Tegyük hozzá, azért nyilvánvalóan nem minden hiba „jó” hiba, de ahogy dr. Heidi Grant Halvorson, a Columbia Egyetemen oktató pszichológus is állítja, a tökéletesség miatt érzett frusztráció gyakran pont azoknak a kognitív folyamatoknak lehet a gátja, amelyek a kreatív gondolkodásért és az innovációért is felelősek. Márpedig egy olyan világban, ahol egyre inkább a kreatív emberek tudnak érvényesülni, elég nagy öngól megfosztani magunkat ezektől.
Arról nem is beszélve, hogy ha a sikerkeresők aránya nő a kudarckerülőkkel szemben, az a gazdasági növekedést is bizonyítottan képes fellendíteni – míg az ellenkezője akár egy cég vesztét is jelentheti az üzleti életben, ahogy ezt a Nokia vagy a Kodak példája is bizonyítja.
De gondoljunk csak bele: vajon ki az, akire „kisemberként” igazibb hősként tudunk feltekinteni? Arra, aki minden akadályt játszva teljesített, vagy arra, aki egy-két pofon után is újra és újra felállt és mesés sikert ért el? Napestig lehetne sorolni őket – valószínűleg az egyik éppen az ön példaképe…
