Kevés mozis alkotás akad mostanában, aminek az előzetese úgy igazán megfog és magával ránt, úgyhogy amikor a neten szörfözve véletlenül szembetaláltam magam a Sing Streettel, igazán üdítő volt újra átérezni ezt. Imádom a feel-good sztorikat, ahol mintha csak hangulatképek sorozatát helyeznék egymás után ugyanarra a témára, és amikkel még minimum három napig be lehet spájzolni, ha garantált jókedvre vágyunk.
Márpedig Carney nagyon ért az ilyen sztorikhoz, pontosabban a zenés feel-good mozikhoz. A sort anno a 2007-es, kézikamerával forgatott Egyszerrel kezdte meg, amiért az Oscart is hazavihette. Majd két éve a jóval szélesebb közönséghez eljutó, a magyarul rettenetesen fantáziátlan és téves Szerelemre hangszerelve (eredetileg Begin again) címre hallgató filmmel folytatta, aminek a kapcsán egyetlen kritikus se felejtette el megjegyezni, hogy a hollywoodi tematika és a neves sztárok ellenére is mennyire jól működött – mintha a filmgyártás fellegvárában már csak rossz filmeket lehetne készíteni.
2016-ban aztán az ír rendező visszatette a székhelyét szülővárosába, Dublinba, hogy a 80-as évekről, az MTV videó korszakról és saját kamaszkori útkereséséről is meséljen a Sing Streetben.
Az alapfelállás szerint 1985-ben járunk, Írország nem éppen legdicsőségesebb, válság sújtotta időszakában. Főhősünk, a 15 éves Conor élete sem fenékig tejföl: a szülei folyamatosan marakodnak és a válást fontolgatják, ráadásul családja anyagi helyzete miatt kénytelen iskolát váltani, az új, keresztény suli pedig előbb juttatná eszünkbe a poklot, mint eminens diákok gyülekezetét. Szóval nagyon úgy tűnik, hogy az egész élet egy nagy zsákutca, amíg Conor meg nem pillantja az iskolával szemben a modellnek készülő, pár évvel idősebb Raphinát, akit hogy meghódítson, bekamuzza, hogy van egy zenekara, aminek a klipjeiben szerepelhetne.
Persze ha már így alakult, akkor megszületik a banda is az iskola szedett-vedett, a zenéhez kicsit is értő kívülállóiból, akikről idővel kiderül, hogy nem is olyan tehetségtelenek, és a buktatók ellenére a csajozós projekt is halad a maga útján. Alapfelállásnak már szerintem ez a fricska zseniális, de amitől számomra a Sing Street egyértelműen az év legszerethetőbb alkotásává vált már most, az a tálalás.
Meg merem kockáztatni, hogy közel sem működne olyan jól ez a film, ha nem a 80-as években játszódna, hanem mondjuk napjainkban. Mert hát hol van a 2010-es évek csúcsmodern zenei technikája és a Youtube-sztárság a bakelitlemezek és válogatáskazetták hangulatához és ahhoz képest, amikor még az iskolai bál jelentette a befutási lehetőséget, a giccses MTV videók pedig az audiovizuális művészet non plus ultráját? A menő divatházak ruhái a mostani szemmel nézve rettentő giccses és idétlen göncökhöz, sminkekhez és frizurákhoz képest, amelyek láttán röhögőgörcsöt kapnánk, de éppen ez a jó benne, mert emiatt vigyorogjuk végig a filmet?
A Sing Street olyan, mintha felülnénk a nosztalgiavonatra és 100 percen keresztül le se szállnánk róla. És mindezt úgy mondom, hogy huszonévesen számomra nyilvánvalóan a Spandau Ballet, a The Clash vagy éppen a Duran Duran dalai nem jelentenek olyan sokat, mert már akkor is nosztalgikusnak számítottak, amikor gyerekfejjel megismertem őket.
A Sing Street báját viszont éppen ezek a részletek, és az a humor adja, amivel az egészet kezeli. És ha már itt tartunk, a remek színészi alakítások: leszámítva a Trónok harcából ismerős, apa szerepében feltűnő Aidan Gillent és a Conor bátyjaként brillírozó Jack Reynort, a stáb fele nagyjából amatőr színészekből verbuválódott össze, akik így nagyon természetesen hatnak a vásznon.
Mindamellett a film nem csak csupa móka és kacagás, mert közben finoman egy csomó lényeges kérdést is felvet. Milyen kamaszszemmel tekinteni a szüleink meghiúsult álmaira? Jogosan lehetünk rájuk dühösek, amiért a balul sikerült életük a miénket is megmérgezi? Milyen támogató bátyként ott lenni az öcséd mellett, de egyben féltékenyen az árnyékában is élni, mert te annak idején elpuskáztad? Hogyan lehet ellavírozni egy kilátástalan országban, amit mindenki elhagy a jobb élet reményében?
Egyfajta coming of age sztori is elénk tárul, de kifordítva, mert itt nem azt tanulják meg a fiatalok, hogyan boldoguljanak a felnőttek szeszélyes és bonyolult világában, hanem azt, hogyan navigáljanak el a saját életükben, és hogy merjenek álmodni.
És még ha szőrös szívvel nézve ez egy kicsit naiv gondolatnak is tűnik, s tulajdonképpen a Sing Street sem más, mint egy egész estésre duzzasztott klipmontázs, ami lényegében arról szól, mekkora öröm dalokat szerezni és együtt zenélni, és mennyivel elviselhetőbb a világ így, attól még igaz, hogy ez a recept harmadszorra elsütve is kifogástalanul működik.
