Ismerős? Persze, hogy ismerős. Vannak napok, amikor mindannyian hajlamosak vagyunk az önsajnálatra. Pedig józan pillanatainkban végiggondolva végső soron szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Többségünk egészséges – de legalábbis a nyavajáinkat (megfelelő körültekintéssel eljárva) kellemetlenségként, és nem az életünket minden pillanatban megkeserítő akadályként éljük meg.
Az elmúlt napokban folyamatosan figyeltem az M5 paralimpiai közvetítését, ebben a pillanatban is picture-in-picture fut a szövegszerkesztő mellett. Ha inkább őszinték, mint polkorrektek vagyunk, beismerhetjük: a szívünk mélyén azért örülünk, hogy nem mi vagyunk a féllábú biciklis vagy a vak dzsúdós. Hogy birtokában vagyunk minden érzékszervünknek és tetszésünk szerint mozgathatjuk végtagjainkat. Hogy teljes az életünk.
Van egy rossz hírem: ez baromság.
Az élet leginkább attól lehet „boldog” vagy „teljes”, ha képesek vagyunk megbékélni, elfogadni saját magunkat, ha képesek vagyunk nem sajnálkozni, hanem nevetni a saját problémáinkon, ha vannak céljaink és keményen dolgozunk azért, hogy elérjük ezeket.
Valószínűleg a világon a legtöbb fárasztó vakos viccet egy látássérült ismerősöm tudja, és minden alkalmat meg is ragad, hogy ezeket továbbadja. Őt egyébként egy sportrendezvényen ismertem meg, ahol vakok és látók együtt, vegyes párosokat alkotva, kéz a kézben futottak. Amikor először csináltam ilyent, érthetően zavarban voltam. Arra számítottam, hogy elsősorban őrá kell majd figyelnem, hogy kettőnk helyett kell majd látnom. Hát tévedtem. Amikor elhangzott a rajtjelzés, egyszer csak azon kaptam magam, hogy vak társam valósággal húz maga után, sokkal gyorsabb tempót diktál, mint amire felkészültem. Ismerte a pálya ívét, és ő bizony nyerni akart. Négyszáz métert sprinteltünk, olyan gyorsan szaladtam, mint még soha, és amikor a célba érve kis híján kiköptem a tüdőmet, alaposan átértékeltem a dolgokat. Közben vak társam a „láttátok, hogy megnyomtuk az utolsó ötven métert?” kérdéssel indított beszélgetést a körülöttünk állókkal olyan könnyed hangnemben, mintha épp most állt volna fel a büféasztal mellől.
Szóval a paralimpiai közvetítést nézve érdemes elgondolkozni azon, hogy vajon a karok nélkül élő, foggal pingpongozó egyiptomit kell-e jobban sajnálni, vagy saját magunkat. Kettőnk közül valaki mindent megtesz azért, hogy megélje az álmait – a másik pedig nem tud olyan kifogást kitalálni, ami ebben az egyenletben ne tűnne szánalmasnak. És bár Muhammad Ali nem parasportoló volt, az ő szavaival zárom ezt a kis eszmefuttatást.