A no-go zónáknak nevezett területek jellemzően olyan nyugat európai, általában muszlim bevándorlók lakta városrészek, amelyeket a hatóságok nem képesek ellenőrzésük alatt tartani. A „saría (iszlám jogrendszer) által kontrollált területeket” a városban lakók legjobb esetben is csak rossz környéknek hívják, és azt tanácsolják, hogy ne menjenek ezekre a helyekre, mert nem biztonságosak, különösen magányos, lengén öltözött nők számára sötétedés után. A legtöbb ilyet Belgiumban, Franciaországban, Hollandiában, Svédországban, Angliában és Németországban tartják számon.
Emlékezetes, hogy a múlt hét folyamán a BBC műsorvezetője egy televíziós adásban cáfolta Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter azon szavait, miszerint léteznének ilyen területek Londonban. A dolog pikantériája csupán annyi, hogy pár évvel ezelőtt pont a BBC volt az, amelyik NO GO BRITAIN(!) néven dokumentumfilmet készített a londoni no-go zónák mindennapjairól.
A filmet itt lehet megtekinteni:
No Go Britain BBCFour (hour-long documentary, also aired on BBCTwo) from Adrian Addison on Vimeo.
A kerületek létezése tehát bizonyított. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy egy amerikai kutató, egy bizonyos Daniel Pipes, a Middle East Forum alapítója azt mondja, hogy a rendvédelmi szerveknek teljesen más véleményük van az ezen területekre való belépésről, mint a hétköznapi állampolgároknak.
Akárhogy is, tény, hogy a mai no-go zónák létezésének és működésének van egy történelmi párhuzama
A keresztény Közel-Kelet és Észak-Afrika iszlám hódításának korai éveiben, a városok és területek vagy katonai győzelemmel kerültek muszlim uralom alá, vagy a káfirok (nem-muszlimok) „békés” megadásával.
A különbség abban állt, hogy amikor egy város megadta magát és a szolh megegyezést aláírták (békeszerződés), annak rendelkezéseit a későbbi muszlim vezetőknek be kellett tartani.
Ezért három különböző megközelítést használtak a legyőzött népességre:
- azok a területek, amelyeket erővel, megegyezés nélkül győztek le;
- arabok által alapított helyőrségek
- a legbonyolultabb esetek, ahol a városnak volt egy szolh egyezménye, de idővel a növekvő muszlim népesség megváltoztatta a város jellegét.
Az Ibn Abbas által írt hadísz a muszlimokat arra kötelezi, hogy az eredeti szolh egyezményeket tartsák be, de a 8-9. században a helyzet megváltozott és új kérdések merültek fel.
Többek között olyanok, hogy követhetik-e az alávetett keresztények és zsidók (dimmik) az életstílusukat annak ellenére, hogy egyre nagyobb a muszlimok aránya. Megtarthatják templomaikat, kongathatják-e harangjaikat, eladhatják-e disznaikat és borukat? - vizsgálta Dr. Milka Levy-Rubin, a jeruzsálemi héber egyetem történésze a korabeli kérdéskört.
A történész arra jutott, hogy a hódító muszlimok nem különösebben törődtek a legyőzött káfirok (nem muszlimok) életstílusával, elkülönítve magukat meg is alapították saját táboraikat, hogy megvédjék magukat az idegen kultúrától, és hogy felkészüljenek a fosztogatásokra és a további hódításokra. Nem volt kulturális súrlódás mindaddig, amíg nem volt szélesebb körű interakció a megszálltak és a megszállók között.
forrás: wikipedia
A muszlimok egyet értettek abban, hogy a dimmiket (alávetett keresztények és zsidók) el kell űzni, ám ezt nem tették meg addig, amíg nem lettek többségben.
A 8. századtól kezdve a muszlimok elkezdtek letelepedni olyan városokban is, ahol előzőleg káfírok (nem muszlimok) laktak, és elkezdtek új szabályozásokat bevezetni, hogy a növekvő muszlim népesség követeléseinek eleget tegyenek- írja kutatásában a történész.
Keresztények és zsidók
Érdemes megjegyezni, hogy az iszlám doktrína engedélyt ad a hitetlenek elleni erőszak alkalmazására, pontosabban az Ahl al-Kitáb, vagyis a könyv népei (keresztények-zsidók) ellen, akik előzőleg már megkapták a szentírást, de eltávolodtak annak „eredeti” lényegétől. Meg kell alázni őket egészen addig, ameddig vagy behódolnak és megfizetik a dzsizja adót vagy áttérnek az iszlámra, vagy meghalnak.
Itt egy pár példa a Koránból:
Korán 8:39: „És harcoljatok ellenük, amíg nem lesz több kisértés, és amíg a vallás egyesegyedül Allahé. Ha azonban abbahagyják, Allah átlátja azt, amit cselekszenek.”
Korán 9:29: „Harcoljatok azok ellen, akik megkapták az Írásokat (zsidók és keresztények), de nem hisznek Allahban vagy a Végső Napban. Ők nem tartják tilosnak, amit Allah és az Ő Küldötte megtiltott. A keresztények és a zsidók nem követik az igazság vallását mindaddig, míg be nem hódolnak, és meg nem fizetik a fejadót [dzsizját], és megalázottá nem válnak.”
Hidzsra - a „szent vándorlás”
A szentírás arra is bátorítja a muszlimokat, hogy Allah szolgálatában vándorútra keljenek.
Korán 16:41: „És akik elvégezték Allahért a hidzsrát, miután jogtalanságot szenvedtek, azoknak már az evilágon szép lakhelyet készítünk. A túlvilági fizetsége azonban nagyobb. Bárcsak tudták volna!”
Az iszlám tanok ezen sorai ugyanabba az irányba mutatnak – a hitetlenség földjére vándorolni, téríteni, és a hitetleneket leigázni. Az eredeti hidzsra célja a jatribi (medinai) muszlim közösség erősítése volt azért, hogy Mohamednek elégséges katonai ereje legyen a mekkaiak legyőzésére.
Miután ez a cél megvalósult, a vándorlás már nem volt annyira hangsúlyos egészen a nagy közel-keleti és észak-afrikai dzsihád-hódításig, és az ott korábban elterjedt keresztény, zoroasztriánus, zsidó és más kultúrák kiirtásáig.
'Illegális bevándorlók a Röszke melletti vasúti átjárónál, a magyar-szerb határon 2015. augusztus 25-én' (MTI) (Forrás: MTI / Ujvári Sándor)
Ettől a ponttól a hidzsra újra elindult, ezúttal az egyik miszr-be, azaz katonai városba. Az ebből a korszakból származó hadísz verziók tisztán mutatják a migráció és az éppen folytatott dzsihád katonai szükségletei közötti kapcsolatot – mutatja be a korszakot Khalil Athamina, a Ramallahi Birzeit Egyetem történész professzora, aki részletesen írt a korai arab hódításról és a dimmik státuszáról publikációiban.
Migráció és politikai iszlám
A mostani történések is hasonlóak nemde? A dzsihád és a hidzsra összefügg, és folyamatosan történik amióta Mohamedet Mekkából kiutasították. Csupán az európai nemzetek tudták ezt feltartóztatni a 17. században tudományos és technológiai fölényükkel. Amíg a dzsihádot lándzsákkal, íjakkal és bárdokkal tudták folytatni, ez volt a közismert módja a káfirok megsemmisítésének. Amikor a szemtől-szembeni küzdelem nem túl sikeres, más utakat kell találni ugyanannak a célnak a megvalósításához.
Ma, amikor Európa teljes mértékben elvesztette saját identitását és képtelen beazonosítani
- önmagát,
- ellenségeit, és
- a kettő közötti határvonalat,
a dzsihád eszköze ismét a hidzsra, vagyis a szent vándorlás.
Az identitászavar egy hatalmas szívóhatást hoz létre, amely meghívja az iszlámot ürességébe és tévelygésébe.
Csakúgy, mint a korai középkorban, egyedülálló férfiak nagyszámú és fegyelmezetlen tömege szakad el otthonról csoportokban, hogy letelepedjenek.
Ennek a hidzsrának a célpontja a mi időnk miszr-e, azaz a muszlim gettója, amely az aktuális időszak dzsihádjának végrehajtásához a legkedvezőbb helyre települ. A 7. században ez kiterjedt síkságra helyeződött, ahol az arab könnyűlovasság a leghatékonyabban tudott fellépni a káfir hadseregek ellen.
Ma ott találhatók, ahol a modern dzsihád a legeredményesebben kivitelezhető, a nagyvárosok puha célpontjai körül. Ezek a „no-go zónák” hasonló célokkal működnek – megelőzni az alacsonyabb rendű káfirokkal való keveredést, érvényre juttatni a saríát, és előkészülni a jövőbeni támadásokra, hódításokra, mint ahogyan a molenbeek-i támadók is teljes biztonságban tervezték meg a környék elleni tevékenységüket.
A történelem azt is megtanítja nekünk, hogy a káfir többség felé kinyilvánított viszonylag békés és elnéző magatartás gyorsan semmivé foszlik, amikor a muszlimok és a káfirok számaránya megváltozik.
Ha így folytatódik a bevándorlás, ahogy napjainkban tapasztaljuk, könnyen eshetünk ismét abba a csapdába, hogy a történelmet nem ismerve saját kardunkba dőlünk. A probléma ugyan jelenleg főleg a Nyugatot foglalkoztathatná, ám ne legyen semmi kétségünk afelől, hogy az ottani történések-vagy egy esetleges kényszerbetelepítés -ránk, magyarokra vagy V4-re ne lenne hatással.
*Jelen a cikk a Politikai Iszlám Tanulmányok Központja magyar kutatójának munkája alapján készült. Az eredeti tanulmány angolul is olvasható a Center for the Study of Political Islam blogján.
