A zord időjárás miatt a rátóti megemlékezést a művelődési házban rendezték meg, ahol az egybegyűlteket Czaun János, a részönkormányzat vezetője köszöntötte.
A politikus ünnepi beszédében egy másik Rátótról beszélt: a Vas megyei településen Deák Ferenc, a haza bölcse ültette azt a 13 tölgyfát, amelyek ma, 156 évesen nemcsak az aradi vértanúk élő emlékművei, hanem emlékeztetnek arra a napra is, „amelyek Aradot nemzetünk Golgotájává tette.” Emlékeztetnek arra, hogy „a vértanúk halálának az ad értelmet, ha belőlük új élet sarjad.” Emlékeztetnek arra is, hogy „nincs az az erő, és nincs az a hatalom, ami az 1848. március 15-én megfogalmazott törekvéseinknek útját állhatná.”
Az aradi vértanúk és Batthyány Lajos, az első magyar miniszterelnök vértanúsága azt üzeni a magyaroknak, hogy az áldozatként hullajtott vérből mindig új élet fakad. „Bármilyen nehéz is, de a gyásznak az élet felé kell fordulnia.” Ebből a gondolatból született a kiegyezés is, aminek országunk virágkorát köszönhetjük – utak, vasutak, színházak, kórházak, népiskolák épültek, új iparágak honosodtak meg, és egész városrészek születtek újjá.
Az aradi tizenhármak, Batthyány és az összes '48-as mártír halála ebben, a kiegyezés utáni felemelkedésben nyerte el értelmét. Áldozatukkal „ugyanazt üzenik, mint amit hatvan évvel ezelőtt, 1956. október 23-a, vagy most október másodika: mi magyarok nem akarjuk, hogy idegen hatalmak döntsenek felettünk, nem akarjuk, hogy Isztambulban, Berlinben, Bécsben, Moszkvában vagy éppen Brüsszelben döntsék el a sorsunkat.”
Az ünnepi beszédet követően a Gyulaffy iskola diákjainak műsorát tekinthették meg a jelenlévők. A megemlékezés végén megkoszorúzták az első felelős magyar miniszterelnök szobrát.