Szelfiző turisták hada, akiktől előrébb sem lehet lépni a legnagyobb látványosságoknál, vakuk villogása a koncerten és egy személy, akivel nem lehet úgy elindulni kirándulni, hogy ne állna meg ötpercenként lefotózni a következő bokrot vagy fát. Ismerős?
Hogyne lenne az, hiszen az állandó fényképezés jószerivel világjárványként söpört végig a 21. századon, amire az Instagram megjelenése még egy lapáttal rátett, a tüneteit pedig sokan jól ismerjük: szinte viszkető érzés a tenyerünkben, ha véletlenül nincs a közelünkben a telefonunk vagy a kameránk, hogy megörökíthessük a pillanatot. Mire a cinikusabbak csak a szemüket forgatják: mekkora marhaság, hiszen épp ezzel fosztjuk meg magunkat attól, hogy igazán és legfőképp a jelenben átélhessük a pillanatokat.
Igen ám, csakhogy időnként a tudomány néha a fejünkre koppint, bebizonyítva, hogy nem minden úgy van, ahogy azt mi gondoljuk – és épp ez történt most is.
A kérdés, hogy miként befolyásolja a fényképezés a gyakorlatban az élményeinket, a Dél-kaliforniai és a Pennsylvaniai Egyetem, valamint a Yale pszichológus munkatársait is érdekelte, akik több mint 2000 résztvevő bevonásával készítették el kutatásukat a témában. A tesztalanyok különböző társas eseményeken (például buszos körúton, éttermi ebéden) vettek részt, ahol egyik felüket arra kérték, hogy készítsenek fotókat az élményeikről, míg a másik csapat esetében ennek épp az ellenkezőjére. A teszt után egy kérdőívet is ki kellett tölteniük, amiben többek közt arra voltak kíváncsiak, hogy mennyire élvezték a helyzetet, vagy mennyire tudták átadni magukat neki. Az eredmény pedig meglepő.
E szerint azok az emberek, akik fotón dokumentálják az élményeiket, sokkal több örömöt lelnek bennük és jobban is bevonódnak, mint azok a társaik, akik nem így tesznek.
A kutatás szerint aki fotózik, az ráadásul sokkal jobb megfigyelő is: az egyik kísérlet során a résztvevők egy múzeumi sétát tettek, ahol maguknak kellett felfedezniük a műalkotásokat, egy speciális szemüveg segítségével pedig a kutatók végigkövették a szemmozgásukat. Az első csapat itt is jóval több időt töltött el a kiállítás tárgyainak vizsgálatával, és sokkal több apró részletet felfedeztek, ergo közelebb kerültek a művészethez, míg azok, akiknek nem kellett a tökéletes beállítással „bajlódniuk”, esetleg csak átsuhantak a tárlaton.
Nagyon úgy tűnik tehát, hogy a kutatók megtalálták a boldogság egy újabb forrását. Ez esetben viszont miért van az, hogy az énekesek például cseppet sem boldogok, amikor a koncerteken az első sorban tomboló rajongók helyett a telefonjukon függő tömeget látnak?
Nos, itt jön be az, hogy a helyzet a fentieknél egy kicsit árnyaltabb. Való igaz, a kamera sem csodaszer. Kiváltképp, ha kényelmetlenül nehéz, és nem vagyunk profi fotósok, akik egy gyerekeknek való eldobható géppel is csodákat művelnek. Ilyenkor ugyanis csak a bosszúság marad.
A magam részéről például egyetértek az énekesekkel, miszerint az átlag ember ne eseményt dokumentálni menjen a koncertre. A nyáron egy fesztiválon vettem részt, és úgy adódott, hogy otthon felejtettem a gépem, így az első napokban csak a telefonomra hagyatkozhattam – amivel persze ugyanúgy lehet fotózni, de mind ismerjük a fényképek száma és az akkumulátor töltöttsége közötti fordított arányosságot. Az elején még sírt a szám, később viszont egyáltalán nem bántam, mert így szabadon ugrálhattam és táncolhattam végig a dalokat, sokkal inkább átadva magam a zenének, képet pedig épp csak annyit készítettem, ami emléknek elegendő.
A kulcs pedig éppen ez az: önmagában ugyanis a kamera sem tud pluszt adni, ha nem vagyunk aktív résztvevői a programoknak, a kutatás szerint pedig ha már kellőképpen átadtuk magunkat a pillanatnak, onnantól kezdve a fotózás nem növeli kifejezetten az élvezeti faktort. A „mentális” képek készítése viszont igen.
Szóval úgy fest, egy ponton az élményeinket dokumentáló és az Instagramra feltöltött kismilliárd fényképnek is megvan az értelme, hiszen duplán boldogsággal és hálával tölthetnek el minket a szép emlékek. De a lényeg – ahogy a Punnany Massif megmondta – még mindig ugyanaz: Élvezd!
