Amikor másfél éve minden idők egyik legnagyszerűbb filmjét, a Tizenkét dühös embert ajánlottam, azt írtam:
„Tizenkét ember és egy asztal. Azt gondolnánk, ez igencsak kevés egy feszes, magával ragadó, és az emberségről mégis sokat mondó történethez. Valójában épp elég, és ennek fényében erőlködésnek tűnnek azok a filmek, amelyeknek CGI-parádéra van szükségük, hogy felhívják magukra a figyelmet.”
A Teljesen idegenek (Perfetti sconosciuti) pontosan ezt a dramaturgiát használja. A történet szerint egy baráti társaság együtt vacsorázik, és beszélgetés közben egyikük felveti, hogy – mivel nincsenek titkaik egymás előtt – dobják be a közösbe a telefonjaikat, és a vacsora ideje alatt minden beérkező üzenetet együtt olvassanak el, minden hívást kihangosítva fogadjanak.
A filmet valamiért az összes műsorújság vígjátékként kategorizálta, pedig aki egy könnyed nevetésre vágyva ül be a moziba, az sokkos állapotban távozhat.
A történet eleinte valóban szállítja a poénokat, amiken hangosan röhög az egész terem – de ezek nem azok a mesterkélt hollywoodi megoldások, amik a valóságban sosem történnének meg. A Teljesen idegenek humora azért ragadja magával a nézőt, mert nagyon életszerű, ugyanezek a beszólások, csipkelődések bármelyik társaságnál előfordulhatnak. Aztán ahogy halad előre az este, egyre kevesebbet nevetünk.
Ami játéknak indul, az nagyon hamar komolyra fordul, és sorra derülnek ki a kisebb-nagyobb titkok, amiket az emberek elhallgattak nemcsak barátaik, de párjuk elől is. A vacsora során barátságok roppannak meg, kapcsolatok mennek tönkre, árulások bukkannak felszínre, a szereplők egytől egyig megbuknak mint barát, társ vagy szülő. Voltak pillanatok, amikor teljesen megfagyott a levegő a moziteremben, annyira, hogy hallani lehetett, ahogy a vetítőgép dolgozik – pedig ez már rég nem az a korszak, amikor a celluloidszalagot tekerő masina kattog a hátunk mögött.
A film erejét az adja, hogy nincsenek benne túlzások, nincsen benne semmi olyasmi, ami ne történhetne meg bármelyikünkkel. Sőt, mindezek a dolgok tényleg megtörténnek velünk, csak nem tudunk róluk, mert – ellentétben a film szereplőivel –, mi nem tárulkozunk ki teljesen egymás előtt.
És ez nem is feltétlenül baj. Mert persze vannak súlyos árulások, de vannak olyan apró titkok is, amelyek valójában teljesen ártalmatlanok, mégis káoszhoz vezetnek, ha kitudódnak.
A Teljesen idegenek egy annyira jó film, amilyenhez foghatót rég láttam már. Tükröt tart elénk, feltárja az emberi lélek mélységeit, az elfojtott vágyakat, azt, hogy nincsenek tökéletes kapcsolatok, mindig találunk valami hibát, ha megkapargatjuk a felszínt.
És mindezt úgy teszi, hogy nincsenek látványos jelenetek, nincsenek eltúlzott drámák, csak hét ember egy asztal körül.
