– 1988 óta Franciaországban él, csak időnként tér vissza Magyarországra. Mi sarkallta arra, hogy elhagyja az országot?
– Akkoriban éppen egy francia tévéfilm főszerepét forgattam – így kezdődött, aztán ennek folytatásaként megismerkedtem a feleségemmel. Ma már nem tudnám megmondani, mennyi százaléka volt az ottmaradásnak a szerelem, és mennyi az, hogy ki akartam próbálni, milyen a világ másik részén élni, de mindkettő közrejátszott.
– Elégedetlen volt az akkori hazai viszonyokkal?
– Egyáltalán nem arról van szó, hogy rossz helyzetben lettem volna. Hihetetlen sokat dolgoztam, rengeteg főszerepet játszottam párhuzamosan a Nemzeti Színházban. Inkább egyfajta másság keresése volt bennem. Nem tartoztam a boldogtalan színészek közé, mert az nagyon nagy hazugság lenne. Igazából abban sincs semmi különös, hogy a politikával és az országgal kapcsolatban hogy éreztem magam: valahogy úgy, mint mindenki. Elsősorban emberi tényezők, a szerelem és másság keresése volt a kiutazásom oka.
– Egyszer úgy fogalmazott: folyamatosan újrakezdi az életét.
– Valóban, és ez azóta is így van szerencsére. Ezért aztán több városban is dolgozhattam az elmúlt években: Szegeden, Szolnokon, Győrben, Kaposváron és most, 13 év után ismét itt lehetek Veszprémben. Van egy bizonyos időmennyiség, amennyit kibírok ugyanazon a helyen, és aztán valami miatt mennem kell. Érdekes módon ez nem azzal függ össze, hogy valami rossz, hogy tragédia történt, vagy valamit ott kell hagyni, hanem bennem van ez a vágy. Lassan egy éve, hogy azt mondtam Kaposváron, jövőre már nem megyek oda dolgozni, mert most valami másnak kell jönnie az életemben. Kérdezték, hogy akkor mit fogok csinálni? Azt válaszoltam: nem tudom. De ha akkor nem teszem magam szabaddá, most nem tudnám megrendezni itt ezt a színdarabot. És nekem nagyon jót tesz, hogy itt vagyok Veszprémben. Nagyon jól érzem magam.
– Ugorjunk vissza még egy kicsit Franciaországba! Kint mihez kezdett, mit csinált?
– Gyereket. (nevet) Van egy nagyon szép felnőtt fiam. Az első időszakban nagyon sokat forgattam, elsősorban a francia televízióba. Játszottam színházban Párizsban, aztán változás történt ott is, és Dél-Franciaországba költöztem, majd 40 évesen elkezdtem tanítani. Balett táncosokat tanítottam balettet írni, balettet rendezni, Olaszországban színészekkel foglalkoztam, emellett a francia operában is játszottam. 17 éve pedig kisebb-nagyobb megszakításokkal, de rendszeresen dolgozom Magyarországon is.
– Ezek szerint bejött a számítása Franciaországban.
– Nem számítás volt, mert nem tudtam, mi alakul ki az ott tartózkodásomból, de mondhatjuk így is, hogy bejött. Jól érzem magam az életem folyását illetően.
Korábban Kaposváron rendezett
– Magyarországra tehát a „légkörváltozás” miatt látogat vissza időnként?
– Ezek elsősorban szakmai látogatások, de valóban kell a légkörváltozás. Másrészt szükségem van arra, hogy az anyanyelvemen, a saját kultúrámban éljek és dolgozzak. Hiszek benne, hogy dolgom van, kötelességem, hogy dolgozzam, ha van rá lehetőség és felkérés.
– Színészként kezdte a pályafutását, de az utóbbi időben főleg rendezőként találkozhatunk Önnel. A másik oldalra, a színpadra nem is vágyik vissza?
– Nem jutott még eszembe mostanában, hogy mindenáron visszamenjek. Nagyon élvezem ezt az oldalt. Azt is nagyon szerettem, amikor színpadon voltam, de úgy érzem, valamilyen módon igazából most is ott vagyok minden egyes rezdülésben. Ezt így könnyebb is megoldani. Egészen más életet követelne, ha egész évben játszanom kellene. Lehet, eljön annak is az ideje, ha kellően megöregedtem és lesz még energiám eljátszani Lear királyt.
– Volt egyébként tudatosság abban, hogy a rendezés felé fordult?
– Volt benne, azt hiszem. Engem már kezdő színészként is nagyon érdekelt a rendezés. Főiskolás koromban már rendeztem a társaimat, tehát az mindig is benne volt a színházi létemben, hogy efelé fordul a kocka. Számomra van abban valami természetes, hogy így alakultak a dolgaim.
Pályája elején Somlyó Györggyel és Bubik Istvánnal
– Generációja alkotói – Mácsai Pál, Hirtling István, Kubik Anna, Kováts Adél – legendásak. Tartják még a kapcsolatot?
– Amennyire tudjuk, igen. Olyanok vagyunk mi is, mint bármelyik másik mesterség művelői: barátok vagyunk, de az időnk sokszor kevés. Épp két veszprémi barátom közül egyikük kérdezte tőlem nemrég, hogy van a másik, mert 6 hónapja nem látták egymást. Valahogy így vagyunk mi is. Amennyit a sajtóból tudok, informálódok, hol tartanak szakmailag, és amikor módomban áll, találkozunk, megnézem őket a színpadon.
– Évekkel ezelőtt egy lapnak azt nyilatkozta, a generációja akart valamit a színházban. Nem tudom, mennyire emlékszik rá, de többek között szó esett az akkori Nemzetiről is, ahol ugyan jó darabokat játszottak, de nem szóltak a nemzedékük problémáiról. Mire gondolt akkor, amikor ezt mondta, és hogy látja, sikerült elérniük a céljukat?
– Ez fogós kérdés, nehéz választ adni rá. Nem volt rossz színház az akkori Nemzeti, csak nem 20. század végi színházi próbálkozást mutatott. De lehet, nem is a Nemzeti feladata volt az, amit én kerestem. Lehet, hogy az én feladatom volt, hogy keressem. Borzasztóan egyforma színházak voltak, mindenki ugyanazt csinálta, csak kívülről kicsit máshogy festett. Most megint azt érzem, hogy rettenetes uniformizálódás zajlik, és ez nem túl jó. Attól tartok, sok változást nem hoztunk a színházi életbe. Nem történt csoda attól, mert mi megszülettünk.
– De kaptunk nagyon jó színészeket, színházi alkotókat…
– Így van, nagyszerű alkotók, ma már akár színházigazgatók, akikről beszélhetünk. Többek között a veszprémi igazgató is – ha nem is egy pillanatnyi generáció vagyunk, de nem állunk messze egymástól, a főiskolán találkoztunk. Ez fontos, hogy működőképes alkotóművészekké tudtak válni. A forradalom meg más kérdés.
Veszprémben A király beszédét rendezi
– A beszélgetésünk elején azt mondta, jellemző Önre a keresés. Veszprémben mit keres, mit szeretne elmondani A király beszéde kapcsán?
– Szeretek színdarabokkal beszélni az emberről. Persze mindenki ezt mondja, de végtére is mi másért csinálunk színházat? Azért, hogy beszélhessünk az emberi kapcsolatokról, a szeretetről, ami sokszor nem elegendő az életünkben. És ezt úgy kell tenni, hogy a közönség jó érzéssel nézze az előadást, hogy eszükbe jusson, talán nekünk is jobban oda kellene figyelni, barátságot kötni, törődni embertársainkkal. Ez a színdarab erről szól. Politikáról is, úgy értem, arról a politikai környezetről, ami körülírja a darabot. Ez lényeges, mert bármennyire is szeretnénk, a politika meghatározza azt a környezetet, amiben létezni lehet. De – ahogy az fontos mondanivalója az előadásnak – ilyen helyzetben is embernek kell maradni. Mert ilyen helyzetek vannak, és sajnos még lesznek is.
