Pocahontas a Virginia államban élt Powhatan indián törzs egy vezetőjének lányaként látta meg a napvilágot Matoaka néven, vélhetően 1596-ban. Később Amonute néven is ismerték – az amerikai őslakosok hagyománya szerint ugyanis az életünk során több nevet is viselünk. A név olyan, mint a ruha: néhányat csak ünnepi alkalmakkor használunk, vannak, amiket csak egy-egy bizalmasunknak tartogatunk, és a jelentéstartalom alapvetően meghatározza, mikor melyiket vesszük elő. A Pocahontas egy gyerekkori becenév volt, aminek jelentése Játékos Természetű, míg a Matoaka annyit tesz: Könnyű Patak a Hegyek Között.
Matoaka hírnevét az angol John Smithnek köszönheti, akit az anekdota szerint 1607-ben fogjul ejtettek törzse tagjai, és apja utasítására ki akarták végezni. Pocahontas azonban a férfi fejére hajtotta fejét, saját testével védelmezte őt a lesújtani készülő fejszétől. Powhatan végül lánya kérésének eleget téve megkönyörült a férfinek. A történet – amit Smith gyakran előadott később – jól hangzik ugyan, de a valósághoz vélhetően nincs sok köze. Smith szavahihetőségét ugyanis csorbítja, hogy ugyanezt a történetet már korábban is mesélte, csak akkor még indiánok helyett török szereplőkkel: 1602-ben a Havasalföldön (ebben az időben Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem szolgálatában állt) török fogságba esett. Hogy-hogy nem, akkor is egy helyi lány önfeláldozásának köszönhette az életét.
Pocahontas megmenti John Smith-t (New Englad Chromo Lith Company, 1870)
De térjünk vissza Pocahontashoz! 1613-ban az angol-indián összetűzések során fogságba esett, és egy évig élt az angolokkal a mai Virgina állambeli egyik városukban, ahol a fennmaradt információk szerint rendkívül udvariasan bántak vele. Fogsága idején tökéletesítette angoltudását, megismerte az európai kultúrát és felvette a keresztény hitet – a keresztségben pedig a Rebecca nevet. Megtérése nemcsak vallási, hanem politikai váltás is volt: amikor ismét találkozott apjával, a szemére vetette, hogy fegyvereit jobban szereti, mint lányát, ezért ő inkább az angolokkal marad, akik kellő tisztelettel bánnak vele.
1614-ben feleségül ment a dohányültetvényes John Rolfe-hoz, akitől egy évvel később fia születt, Thomas. Frigyük ideiglenesen békét teremtett a térségben, az angolok és a Powhatanok között nyolc évig nem támadt konfliktus.
Pocahontas keresztelője (John Gadsby Chapman, 1840)
1616-ban a Rolfe család Angliába utazott, ahol John bevezette feleségét a londoni társasági életbe. Rebecca egy alkalommal Jakab királlyal is találkozott, ám az anekdota szerint az uralkodó viselkedése annyira visszafogott volt, hogy az indián nő csak utólag tudta meg, hogy a férfi a király volt, miután elmagyarázták neki a helyzetet. Pocahontast hercegnőként kezelték – ami részben John Smith közbenjárásának is köszönhető, a kalandor ugyanis levelet írt Anna királynénak, melyben igyekezett Pocahontasnak az indián társadalomban betöltött előkelőségét hangsúlyozni. A korabeli beszámolók szerint a nő viselkedése is nemesi könnyedséget sugallt.
Egyéves angliai tartózkodásuk után a család visszatért volna Virginiába. Hajójuk már a Temzén horgonyozva várta őket Gravesendnél, amikor Rebecca súlyosan megbetegedett, és valamiféle tüdőbetegségben elhunyt, mindössze 21 évesen. A gravesendi Szent György temetőben helyezték örök nyugalomra pontosan 400 évvel ezelőtt, 1617. március 21-én.
Pocahontas leszármazottai továbbvitték a család nemesi örökségeit, és aktív tagjai a társadalomnak: az indián hercegnő két utódja is beköltözhetett a Fehér Házba mint First Lady: 1913-ban Edith Bolling Galt Wilson, Woodrow Wilson felesége, aki tizedik generációs leszármazottja volt Rebecca Rolphe-nak; 1981-ben pedig Anne Frances Robbins, Ronald Reagen neje. Pocahontas örökösei szülőföldjén, Virginiában is nagy tiszteletnek örvendnek, és több alkalommal is tagjai voltak a kormányzói családnak.
