A hőség ugyan elvonult, mégsem éreztük hidegnek a nyári estét a Séd-parton, Heather Small ugyanis alaposan megmozgatta a közönségét – a dance! és a jump! gyakran elhangzó utasítások voltak a VeszprémFest idei egyetlen szabadtéri koncertjén. (A szervezőket mintha üldözné a balszerencse az időjárással: két év alatt kilenc koncertből mindössze egyet sikerült szabadtéri színpadra vinni.)
A helyszínt nem bírom elégszer méltatni: a História-kert kitűnő választás, nincs még egy ennyire intim koncerthelyszín a városban. A vár barokk főtere valóban exkluzív környezet, de a stílus távol áll a mai kor élettereitől, az egész látvány olyan, mintha egy színház gondosan megtervezett díszlete lenne. A kert azonban a kortalan természetesség: amióta emberi kultúra létezik, kertek mindig voltak, és vélhetőleg – ha a klíma engedi – mindig lesznek is. Intimitását is ez adja: a História-kert ugyanazt az életérzést tudja – persze felnagyítva – nyújtani, mint amit az otthoni grillezések, szalonnasütések, és éppen ez, az otthonra emlékeztető közeg tesz még nyitottabbá, fogékonyabbá minket.
Aztán amikor Heather Small és zenekara játszani kezd, észrevesszük, hogy a kert közepén egy nagyszínpadnak is jutott hely. Miss Small pedig nem tétlenkedik, hamar egyértelművé teszi, hogy nem nézi jó szemmel, ha valaki a lelátón üldögélve szemlélné a történéseket. Már a repertoár elejére bekerül Whitney Houston I Wanna Dance with Somebody című dala, ami – tulajdonképpen szó szerint – felkérés keringőre. Nem is kell kétszer mondani: ahogy egymást követik a ritmusos dance számok, a tánc vírusként terjed a küzdőtéren. Mire a Moving on Up-hoz érünk, már ugrálásra is rá lehet venni a lassan oldódó közönséget.
A dalrendbe a rádióban agyonjátszott slágerek mellé került néhány olyan szám is, ami kevesebb figyelmet kapott a maga idejében, de a közelemben tartózkodókat a dalok ismertsége nem befolyásolta, a másfél órás program teljesen végigtáncolható volt. Heather Small pedig szemmel láthatóan még annál is több energiát vitt színpadi produkciójába, mint a közönség együttvéve. Pedig ugráltunk mi is lelkesen, és hadd jegyezzem meg, azért sokkal kellemesebb volt a fűben tenni ezt, mint a Szentháromság tér macskakövein.
Az este tehát minden érintett számára pompásan zárult, talán csak azok maradtak le a lényegről, akik mindvégig ragaszkodtak ülőhelyeikhez a lelátón. Legközelebb talán őket is a pázsitra csábítja majd a ritmus, amikor a VeszprémFest visszatér a História-kertbe – reméljük, lesz rá alkalom.
