A kényszeres profizmus ami arra sarkall minket, hogy célszámokban mérjük a munkánkat, de már a szabadidőnket és a hobbijainkat is, nagy mértékben meghatározza a legtöbb ember életét. De ennek nem szabadna így lennie.
A munka világában még érthető is, hogy mindenki a legjobbat szeretné nyújtani, és ennek érdekében akár még saját kollégájával is felveszi a versenyt egy dicsérő szóért, vagy a főnök elismerő pillantásáért. A középszer Robert Coleville szerint kezd kihalni. A profizmus-maximalizmus pedig elvárássá kezd lenni.
De sajnos a maximalizmus és az elvárt profizmus a szabadidőnkbe is beférkőzött, és ebből alakult ki a kényszeres törekvés a profizmusra. Az „énidőben” végzett tevékenységeknek tényleg csak önmagunkról kellene szólniuk.
Alex Preston szerint azért szeretjük ennyire komolyan venni a hobbijainkat, mert ott végre úrrá tudunk lenni a világban, a munkahelyen, és a gyerekek mellett uralkodó káoszon. Viszont figyelmeztet a következőre is:
„a hobbi, mint fogalom anno a céltalan szabadidő-töltést jelentette, és általában gyerekkorban úgy alakul ki, hogy valami örömet okoz, és azt elkezdjük csinálgatni. Azonban manapság az emberek a hobbikból is munkát csinálnak.”
Gondoljunk csak bele, manapság testi-lelki feltöltődés és kikapcsolás céljából sportolunk, vagy választunk hobbit. Viszont ha nem történik meg a feltöltődés, se a kikapcsolás, érdemes megvizsgálni, hogy mi hajt minket, és ha ott tartunk, hogy az egész átcsapott egy feladatba, talán benyomhatnánk a szünet gombot.
A valódi perfekcionizmusban szenvedők az életük minden területére kivetítik ezt a fajta tökéletességre törekvést, és tudatosan keresik azokat a helyzeteket, amelyben még több felelősséget vállalhatnak, ezáltal is bizonyítva a kimagasló teljesítményre való képességet. Sokszor a perfekcionisták a személyiségüket igyekeznek kivetíteni az őket körülvevő emberekre is. Hosszú távon ez kapcsolati mélypontokhoz, munkahelyi gondokhoz is vezethet.
Az a folyamatos stressz, melyet az irreális elvárások és a tökéletesség állandó hajszolása vált ki az érintettből, nagyon megterhelő. El kell tudni engedni a tökéletesség elérése iránti vágyat, és elfogadni, hogy egyrészt senki nem tökéletes, másrészt mindenki szerethető. Harmadrészt: mások közel sem olyan kritikusan tekintenek rá, mint a maximalista saját magára.
