A művészetről általában úgy vélekedünk, mint ami sokszor rendkívül kicsinyes és materialista világunkban is képes felemelni a lelket és a szellemet. Nem ez forgatja a világunk fogaskerekeit, nem a képzőművészet, a zene vagy az irodalom fogja garantálni az emberiség előremenetelét, a lelkünk építőkockái mégis a művészettel kapcsolatosak, ez az, ami megnemesít és jobbá tesz bennünket.
Donna Tartt zseniálisan fogalmazza meg, milyen az, amikor a művészet iránti rajongás elpusztít. Amikor valakik annyira megszállottjai a szépségnek, a festőiségnek, hogy az mindent elhomályosít.
A titkos történet szereplői éppen ilyenek: négy fiú meg egy lány, megközelíthetetlen, titokzatos, finom arisztokraták a 80-as évekbeli kis vermonti egyetemen, nem is e világon járnak, mindenki felett lebegnek. Már amit tanulnak, az ógörög, az is a kiválasztottság aurájával vonja be őket, kiváltképp, hogy a különc klasszika-filológia professzor csoportjába gyakorlatilag lehetetlen bekerülni. Csupán egyetlen új diáknak, az unalmas kaliforniai kisvárosból, szegény és műveletlen családból érkezett Richard Papennek sikerül. Ő az, aki évekkel később elmeséli a különös ifjak történetét, akik nemcsak tanulják, de át is élik szenvedélyük tárgyát: úgy esznek, úgy isznak, úgy beszélnek és úgy is szórakoznak, mint a görögök, egy ízben még a Dionüszosz-kultusz orgiáit is felelevenítik. De az ősi isten kegyetlen és vért követel, aki pedig kilóg a sorból, attól meg kell szabadulni.
Tartt könyve modern bűn és bűnhődés regény, különös fejlődéstörténet, ahol nem a pergő cselekményen, hanem a lélek dinamikáján van a hangsúly. A gyilkosság tényével, a közös barát megölésével már a második mondatban szembesülünk, az ezt követő majd 500 oldal valójában a tetthez vezető út felszálazása, illetve annak elmesélése, hogyan hullik darabjaira a társaság, miközben a titok lassan felemészti őket.
Mert nem a bűn elkövetése a legnehezebb és a legnagyobb próbatétel, hanem a lelkiismeret súlya. A könnyelmű bűnösök próbálják felmenteni magukat, de rá kell jönniük, hogy csak áltatják magukat, s épp olyan elkerülhetetlen haláltáncot járnak a vég felé, mint Az ember tragédiájának londoni színjében az emberiség. A régi sérelmek, eltitkolt vágyak, féltékenységek és gyűlöletek felszínre törnek, az egykori eszmények megfakulnak, az álarcok porba hullnak, csak a csupasz valóság marad: semmivel sem vagyunk jobbak, mint a dekadens, nyárspolgár, lenézett egyetemi társak.
Mert valójában éppen ezek: önnön becsvágyuk, nárcizmusuk és felsőbbrendűségi tudatuk dönti romba a fiatalokat, amihez az ógörög kultúra tökéletes hátteret biztosít. De az iránti szerelmük csak közjáték a tett elkövetéséhez, a felszín alatt nem ez az igazi gyújtópontja az eseményeknek, sokkal inkább a szereplők minden áron való kitűnni akarása. Isteneknek képzelték magukat, akik az Olümposz csúcsairól szemlélik a világot – de hát a görög istenekről is bebizonyosodott, hogy teli vannak hibákkal, és e tekintetben épp oly gyarlók, mint az emberek.
De nem egyértelműen megvetendők. Tartt figurái romlottságukban is karizmatikusak, van bennük valami, amitől a bűvkörükbe vonják az olvasót: különösen a két kulcsfigura, a tespedtségből és korlátoltságból kitörni vágyó Richard és a hipnotikus erejű, művelt és okos, fő felbujtó zseni, Henry Winter.
Nem véletlen, hogy külföldön óriási kultusza van a könyvnek. Az írónő iszonyatosan jól bánik az atmoszférateremtéssel és a szavakkal, regénye pedig amellett, hogy értekezés is a görög kultúráról, egyszerre mutat rokonságot Dosztojevszkij klasszikusával, A nagy Gatsbyvel, a Jack Kerouac, Allen Ginsberg, William Borroughs és Lucien Carr, valamint David Kammerer kapcsolatát bemutató Öld meg kedveseid című film világával és a Holt költők társasága élet- és művészeteszményével is.
A titkos történet gyönyörűen megírt, letaglózó olvasmány, a többre vágyás és a bukás históriája, a szépség és a művészet átható dicsérete.
