Amikor tavaly azt a feladatot kaptam, hogy írjak a bakancslistákról, teljesen felvillanyozódtam az ötlettől. Nem csak azért, mert nekem is van egy listám, hanem mert nagyszerűnek tartom a szellemiséget, amit a lista képvisel. Ez azóta sem változott, az eltelt időben viszont egyre több olyan észrevétel jött szembe velem, amelyek rávilágítottak: bizony a dolognak van egy nem túl dicsőséges oldala is.
A bakancslista negatív oldaláról még 2012-ben közölt egy cikket a brit The Guardian, elsősorban a társadalomra és a személyiségre gyakorolt hatásai felől megközelítve a jelenséget. A cikkben megszólaló Philippa Perry pszichoterapeuta és Linda Blair pszichológus szerint a listagyártás egyik legnagyobb hibája, hogy elszigeteli az embereket egymástól és túlságosan a nyugati kultúrára amúgy is jellemző individualista társadalmat erősíti. Ebben a szép, új világban mindenki el van foglalva a saját kis élete rendezgetésével, önnön személyiségének súrolásával és fényesítésével, közben meg teljesen elfelejtjük, hogyan is kellene kapcsolódni saját embertársainkhoz.
Ráadásul a lista különösebben a személyiséget sem fejleszti. Miközben az álmok összerendezésének és megvalósításának lényege éppen az lenne, hogy jobban megéljük az életünket, felfogjuk az itt és most jelentőségét és a létezés csodáját és törékenységét, a valóságban folyamatosan a jövőre vetjük a szemünket, újabb és újabb célok teljesítésén törve az agyunkat.
És lehetőleg minél hangzatosabb célok teljesítésén. Úszni a delfinekkel, hőlégballonozni Kappadókiában, látni az északi fényt, kötélhintán átlebegni egy kanyonon. Csak néhány a legnépszerűbb és a legjobban csengő tételek közül, amelyeknek feltételeit a bakancslista-biznisz szolgáltatói készségesen meg is teremtik nekünk. Már persze az anyagiakon túl. Mert a nem éppen kétfilléres szórakozásokra valót még mindig meg kell oldani valahogy, de ha ezen az apróságon túllendülünk, már nyugodtan lehet minél exkluzívabb élményekre és egymásra licitálni. Akinek pedig mégsem jönne össze a tagsági a kiváltságosok elit kis klubjába, az így járt – miért nem kapart jobban? Hiszen egy igazi bakancslistázó tudja, hogy ha igazán akarjuk, semmi sem lehetetlen.
A fentiek persze valóban hihetetlen élmények, és adott esetben megérheti harcolni értük, spórolni rájuk és izgatottan várni a pillanatot, aztán a tapasztaltaktól mámorosan elgondolkozni például azon, milyen csodás a minket körbevevő természet és mekkora mázlisták vagyunk, hogy ezt első kézből tudhattuk meg. Időnként mégis mintha mindez mit sem számítana, és az élmény helyett csak egy újabb tétel kipipálása hajtaná az embereket.
Utóbbi különösen gyakori például az utazók „Dagobert kacsái” körében: állhatatosan számolgatják, mennyi mindent véghezvittek már a listájukról, örömmel húzzák ki a Grand Canyon meglátogatását, a bulizást Thaiföldön, aztán már röpülnek is tovább Kínába, de egy pillanatra sem mélyülnek el abban, amit csinálnak. Az igazi élet keresése, a normakövető, 9-17 órás munkarendű, beprogramozott, tespedt hétköznapokból való kilépés végül csak hedonista élményhajkurászássá válik. Téves elképzeléssé, melyben elfelejtjük, hogy bizony a hétköznapok során felbukkanó nehézségek és örömök ugyanúgy hozzátartoznak egy jól vezetett, tartalmas élethez. Ahogy Perry mondja: ahelyett, hogy arra építenénk, amink már van, a bakancslista pipálgatás csak a kínzó egzisztenciális lyuk betöltésére szolgál. „Az egész csupán arról szól, hogyan üssük el az időnket és generáljunk valami izgalmat az életben.”
És még csak véletlenül sem arról, hogyan nézzünk szembe a halál elkerülhetetlenségével. „Éppen ellenkezőleg. A lista inkább annak tagadása, hiszen amíg vannak a listán tételek, addig mindig van mit várni” – mondja Blair. Kemény megfogalmazás, a szakemberek szerint egy igazi bakancslista pedig akkor jó, ha megtanít kezelni a sebezhetőségünket és összehoz embertársainkkal.
Szóval akkor felejtsük is el rögvest a sárkányrepülésről szóló álmainkat? Nem feltétlenül. De talán holnaptól kezdjük el összeírni azt is, amiért eddig hálásak lehetünk és csiszoljuk egy kicsit az emberi kapcsolatainkat is.