2018. szeptember 22., szombat
Móric névnap

Semmi sem mossa tisztára bűneinket

Vagy Dosztojekvszkij volt próféta, amikor megírta a Bűn és bűnhődést, vagy Vándorfi László, amikor megrendezte.

Vagy talán mind a ketten, mindenesetre nehéz lenne nem észrevenni a sok áthallást a Pannon Várszínház előadásában, amelyek ijesztően pontosan fedik le jelen valóságunkat, mintha csak a szerzők előre látták volna, hova (nem) fejlődik a világ. Csupa fertő a színpad – már persze átvitt értelemben –, s a bűnök széles skálán mozognak: gyilkosság, szexuális erőszak, prostitúció, lopás, uzsora, hazugság és zsarolás, a gyermekek kiárusítása, istentelenség, halványan még a pedofília jelei is megfigyelhetők.

Fotók: Pannon VárszínházFotók: Pannon Várszínház

Roskadoznak alatta a történet szereplői is, ki-ki a maga lelkiismerete szerinti mérce szerint, feloldozást azonban nem igen remélhetnek. A színpad hátterében alácsüngő lefejezett Krisztus csak groteszk mementója a bibliai ígéretnek: hiába váltotta meg elvileg kereszthalálával az emberiséget, s hiába fürdetik folyton vízben kezüket és arcukat, semmi sem mossa tisztára bűneiket.

Nem csoda, ha ilyen körülmények között Raszkolnyikov (Szelle Dávid) úgy dönt, saját kezébe veszi az irányítást és kiiktatja a szenvedés egyik forrását. Tettére bőven talál igazolást: az öreg uzsorás asszony senkit nem boldogít, Mikolka is úgy látja, halálával százak életét lehetne megkönnyíteni, de Marmeladov története is csak elhatározásában erősíti, mely szerint egyes, nagyobbra hivatott egyének akár gyilkosságot is elkövethetnek, ha azzal megtisztítják a földet az alja népektől.

Raszkolnyikovot ugyanakkor nem lehet leírni csupán a történelemből ismert, a felsőbbrendűséget hirdető alakok egyszerűségével. Jelleme fokozatosan bomlik ki előttünk, a rendezés szerint elsősorban a bűnhődés tükrében: egyszerre agyafúrt, arrogáns és esendő, a világ szennyétől megtévedt és meghasadt, környezetétől elidegenedett személyiség, aki egyszer pimaszul játszik Porfirijjel (Egyed Brigitta), kicsit élvezve is, hogy végre van egy ember, akihez kapcsolódhat, máskor rettegve menekül, hogy a darab végén mégis valami tiszteletteljes tartással adja fel magát és vállalja Prométheuszt idéző büntetését, akinek minden nap egy sas marcangolja máját. A maga módján rendkívül karizmatikus, éppen ezért éreztem egy ponton kicsit karakteridegennek hataloméhes felkiáltását és őrült kacagását – noha ez a darab összességét tekintve mindössze kb. két percnyi hibát jelent. Egyébiránt Szelle Dávid tökéletesen átlényegül és kiválóan formálja meg a fiatalemberben lezajló összes érzelmet: gyötrődését, magányát, gőgjét és összetörtségét is.

Egyed Brigittától, aki egy magánbeszélgetés alkalmával is folyton színházat csinál, szinte nem is vár mást az ember, mint hogy sziporkázni fog Porfirij szerepében, és ezt tökéletesen meg is teszi. Mint macska az egérrel, úgy játszik Raszkolnyikovval, elterel, aztán váratlanul lecsap, és még ebbe a nyomasztó atmoszférájú világba is annyi ironikus poént csempész, hogy időnként jókat nevet a közönség. Szellemes nyomozó zseninél viszont ő is több: legalább annyira kötődik Raszkolnyikovhoz, mint a fiú hozzá, és különös szimpátiáját, emberségégességét az utolsó jelenet főleg szépen ábrázolja. Azért hadd kukacoskodjak egy kicsit: Mikolka vallomásának jelenete nekem egy kicsit túljátszott volt.

Ezen a ponton muszáj megemlítenem Razumihint is, mert méltatlanul kevésszer kerül szóba. Pedig legalább annyira hozzájárul Raszkolnyikov lélekállapotainak megmutatásához és a vezekléshez, nem mellesleg fontos igazságokat mond ki egy-egy kijelentésével is, Lenchés Márton pedig tökéletesen illeszkedik bele ebbe a jó értelemben egyszerű karakterbe. De nem mehetek el szó nélkül Koscsicsák András alakítása mellett sem, aki Szvidrigajlovként érzékletesen reflektál az ősszel kirobbant szexuális zaklatási botrányokra. Amikor Dunya a bezárt lakásban kérdőre vonja, erőszakra készül-e, cinikusan veti oda, hogy azt nagyon nehéz bizonyítani, a közöttük korábban lezajlott múltbéli jelenetek ugyanakkor árnyalják is a viszonyrendszerüket, akárcsak a férfi későbbi öngyilkossága, jól érzékeltetve, mennyire helytelenül tud olykor ítéletet hozni mindkét oldal, amikor áldozathibáztatás vagy a vétkes megkövezése zajlik.

Pap Líviáról csak annyit, igazán hitelesen zavarodik meg a második felvonás végére, míg az anya és az uzsorás asszony (Oravecz Edit), illetve Dunya és Lizaveta (Kárpáti Barbara) szerepkettőzése inkább értelmezési szempontból érdekes, miszerint Raszkolnyikov tettével átvitt értelemben családját is megöli.

Egyébiránt az előadás könnyen értelmezhető annak is, aki a regény előzetes ismerete nélkül ülne be rá, és a második felvonás szinte majdnem minden mondatára jut egy-egy, a mai létállapotokat leképző megszólalás a családvállalásnak számító honpolgári kötelességtől kezdve az Ázsiából érkező gyilkos ragályon át az elvándorlásig.

Vándorfi László Khell Csörsz és Perlaki Róbert díszletén keresztül is jól visszafejthető üzenetekkel dolgozik. A hátulról kifeszített, a teret három részről körbeölelő kifeszített háló látványa legalább annyira utal a kötött normarendszerre, ahol a bűn mindig bűn, mint amennyire fricskája a szociális háló hiányának, ami miatt szereplőink kénytelenek kiárusítani testük-lelkük és így rabosítani magukat. Az összművészetiség minden szála egybeér, noha – bármennyire szeretem is ezt a vonalat –, érdekelne azért egyszer egy minimálabb megoldás is, mert ez a cirkuszi sokszínűség egy idő után picit kifutja magát.

A Pannon Várszínház Bűn és bűnhődés előadása tízes skálán azért még így is masszívan megüti a 8,5-es szintet, és minden kritikám ellenére rendkívül értékelem, hogy nem dolgozik egyértelmű sablonválaszokkal, hanem hagyja, hogy mi emésszük még magunkat helyes és helytelen fogalmán. Fogjuk is még egy ideig.