2018. december 10., hétfő
Judit névnap

A mesterséges életízesítők megölték a szórakozásunkat

Annyira hozzászoktunk a tökéletesre sminkelt élményekhez, hogy a dolgok a maguk természetes valójában már nem elégítenek ki minket.

Újra meg újra előbukkanó megjegyzés a filmkritikákban, hogy „túl sok volt az üresjárat”. Túl sok volt, tényleg? Emlékszik még valaki mondjuk a Szárnyas Fejvadászra? Vagy bármelyik filmre a nyolcvanas évekből? Az üresjáratoknak dramaturgiai szerepük van a filmekben: időt hagynak arra, hogy feldolgozzuk a történéseket, elgondolkozzunk az utalásokon, rejtélyeken. Az elmúlt évtizedben azonban a filmipar annyira túltolta mesterséges ízesítőkkel meg színezékekkel a mozikat, annyira a látványra, és a szünet nélküli pörgésre futtatták fel a sikerfilmeket, hogy teljesen elszoktunk az igazi, természetes szituációktól, a csend, a szünet, a mozdulatlanság keltette feszültségtől. Az élettől.

Annak, hogy a mozi túlhazudja az izgalmakat, máshol is érezhető a hatása. Autósport-szurkolóként időnként átpörgetem a motorsport híroldalak hozzászólásait, és ilyenkor rendre azzal szembesülök, hogy a kommentelők szerint katasztrofálisan unalmas az éppen tárgyalt bajnokság, bezzeg régen minden jobb volt, és Mäkinen meg Senna. Ilyenkor igyekszem felhívni a figyelmet arra, hogy a nyolcvanas, kilencvenes évek csak azért tűnnek annyira izgalmasnak, mert a kiemelkedő pillanatok megragadnak az emlékezetünkben, az eseménytelen körözgetéseket meg elfelejtjük. Ha most újranéznénk bármelyik tetszőleges F1 szezont elejétől a végéig, akkor azzal szembesülnénk, hogy akkor sem volt jobb a verseny – sőt, a közvetítések még ingerszegényebbek is voltak.

Pont olyan ez, mint amikor az eperaromával ízesített joghurttal tömött gyerek az igazi epret megkóstolva félretolja azt, mert nincs „igazi” eperíze. Túlfűszerezzük az életünket, szétfilterezzük a fotóinkat. Mindig mindennek az elejétől a végéig, a tetejétől az aljáig tökéletesnek és szórakoztatónak kell lennie – csakhogy ezzel megfosztjuk magunkat attól, hogy élvezni tudjuk a valódi dolgokat. Amik nem annyira édesek, mint a cukrozott üdítő. Amik nem annyira mozgalmasak, mint a legújabb Marvel-film. Amik nem annyira intenzívek, mint a kékre fotosopolt tenger.

Ó, a tenger!

A kilencvenes évek elején az, hogy „szeretném látni a tengert”, még valós kívánság volt. Csak apró képeslapokon meg béna minőségű filmeken láthattuk, és amikor végre eljutottunk a partjára, sokkoló volt az élmény: a színek, az illatok, a végtelennek tűnő víztömeg. Manapság mi van? Látni akarod a tengert? Ráguglizol, és máris húszezer full HD fotót kapsz, amin olyan tökéletesre van hangolva minden részlet, amilyen a valóság soha nem lesz. Láttad a tengert? Nagy cucc.

Olyan magasra toltuk az ingerküszöbünket, amit a valóság már nem képes átugorni.