Emlékszik még valaki arra, milyen érzés volt kézzel írott levelet kapni? Vagy hónapokat várni, hogy a vidéki mozik is lehozzák a kiválasztott filmet, nem pedig az amerikai premierrel egy időben megnézni, aztán gyorsan el is felejteni? Hosszasan randevúzni és nem két találka után az ágyba ugrani?
Annyira hozzászoktunk, hogy a net meg az okostelefonok elterjedésével mindent elérhetünk és mindenhez azonnal hozzájutunk, hogy talán már el is felejtettük, mennyire felemelő és különleges tud lenni a várakozás láza. Ha valami után tényleg, úgy istenigazából vágyakozunk.
Képesek lennénk még hónapokat várni ma egy mozipremierre?
Emlékszem, cirka 14 évvel ezelőtt még mekkora izgalmat jelentett, hogy mikor mutatja be végre a pápai mozi is a Piszkos tánc 2. részét, amibe akkoriban teljesen beleszerelmesedtem. Hónapokig izgatottan lestem a moziműsort, elterveztem, melyik ruhámat veszem majd fel, és amikor végre ott ültem a vetítőteremben, majd kiugrottam a bőrömből. A film iránti lelkesedésem mostanra ugyan megkopott, de az élmény azóta is hivatkozási pont számomra. Akkoriban egy mozifilm még ünnep volt, amire készültünk. Ma? 90 percnyi snassz szórakozás, egy torrentoldalról letölthető fájl, amihez ha premier után egy héttel nincs felirat, dühbe gurulunk. Az azonnali kielégülést keressük – szórakozásban, munkában, párkapcsolatban egyaránt –, és közben a dolgok lényegéhez el sem jutunk.
Pedig a fokozatosságnak, annak, hogy időt hagyunk a kibontakozásra, éppen ez lenne a szerepe: hogy el tudjunk mélyedni, hogy igazán meglássunk valamit, hogy jobban átélhetővé, értékelhetővé váljanak a tapasztaltak. Hogy ne csak ingerek érjenek minket, hanem élmények. Hogy valami ne átlagos, könnyen emészthető és eldobható legyen, hanem páratlan. Hogy tényleg kötődjünk, és a siker igazán siker legyen, amiért megküzdöttünk.
Ha mindenen csak átrohanunk, azzal épp azt a képességünket veszítjük el, hogy a kisebb örömforrásokat is észrevegyük, és a végén könnyen odáig jutunk, hogy telhetetlenségünkben – mert végső soron mégsem kaphatunk meg mindent egy csettintéssel – az életet sivárnak látjuk.
Amikor még ismertük az udvarlást
De a túlzott gyorsasággal és a türelmetlenséggel nem csupán az a probléma, hogy rontja az élményeinket, hanem az érzelmi érettségünket is egy ötéves szintjére viszi le, és kiöli belőlünk az empátiát, miközben a szorongásainkat növeli. Kétségbeesünk, mert a barátunk nem veszi fel a telefont munkaidőben, ingerültek leszünk, mert a kolléga nem válaszol a délután öt után kiküldött sürgős üzenetünkre, és nem értjük, egy hónap alatt miért nem vagyunk még túl a szakítás fájdalmán. Önző, infantilis kismajmok módjára viselkedünk, és közben nem vesszük észre, hogy van egy élete is a másiknak, ami nem feltétlenül arról szól, hogy minket szolgáljon.
Talán ideje lenne észrevenni, hogy várakozni, lassabb pályára lépni néha egyáltalán nem baj, és csak azért, mert az online világ hipersebességet diktál, még nem minden szituációban jön be ez a tempó.
