Kezdjük New Orleansban: ők egy afrikai eredetű lelkigyakorlattal kísérik utolsó útjukra halottjaikat, méghozzá az elhunyt szerettei és egy jazz-zenekar kíséretében. A repertoárban gyászdalok vannak, a szertartás után pedig egészen vidám dalokra váltanak, megünnepelve az elhunytat.
Ghánában egyre elterjedtebb, hogy egy úgynevezett fantáziakoporsóba helyezik a halottat, amely az elhunyt életét szimbolizálja. Ez alapján temetkeztek már cigarettás dobozba, limuzinba, de repülőgép alakú koporsóba is.
Balin azt vallják, hogy a halál nem a végállomás, hanem egy új életszakasz kezdete, így hát a szomorúságnak jele sincs a szertartáson, viszont egy többnapos rituálét tartanak, melyben az egész faluközösség részt vesz. A halottat bambuszból, papírból, és szövetből épített emelvényen szállítják a halál templomához, majd a testet a tűz segítségével adják vissza az öt elemnek: a földnek, a víznek, a levegőnek, a tűznek és az éternek, máskülönben nem tudna szabadulni a lélek, és akkor kísértetként térne vissza.
Mexikóban már nagyon régóta az a szokás, hogy a halottak koponyáját megőrzik, hiszen számukra a koponya az élet és az újjászületés szimbóluma. Halottak napján pedig virágot és élelmet ajánlanak fel a síroknál, emellett énekelnek és imádkoznak.
Indonézia számos szigetén az a szokás, hogy a halott addig otthon marad, amíg a temetést meg nem szervezték. Ez akár több napig is eltarthat, ami alatt őt is az asztalhoz ültetik, ételt tesznek elé, szinte élő betegként bánnak vele. A temetés nagyon látványos, és drága, utána sok éven keresztül fizetik vissza. A szertartáson táncolnak, énekelnek és bivalyokat áldoznak fel, mely állat elviszi a halott lelkét a mennybe.