Biztos, hogy létezik az a fajta naivitás, amivel ha rendelkezik valaki, akkor egy kívülálló már szinte nem naivként definiálná az illetőt, sokkal inkább a buta jelzővel látná el. Mégis úgy érzem, ez még mindig jobb, mint amikor az ember szétfeszül az előítéletességtől. Megdicséri egyik ember a másik cipőjét, utóbbi a kijelentés után már azon gondolkozik: „vajon mit akarhat tőlem?”. Pedig ezek csak normális, apró gesztusok, kedvességek, az emberek őszinte megnyilvánulásai, melyek még nem gonosz szándékok. Olyan, mintha az ember nem lehetne őszinte, mert a végén még vagy bolondnak, vagy közveszélyesnek nyilvánítják. Persze nem árt az óvatosság, de nem kell mindenkit baltás gyilkosnak nézni.
Nem él rózsaszín felhőben valaki azért, mert nem küld el egyből egy idegent, ha az leszólítja. Nyilván számítanak a körülmények, és nem állítom, hogy vakon kell bízni minden emberben, aki csak szembe jön az utcán, de azt gondolom, van egy egészséges határ. És a határ, az még nem egy fal, amit felépítek magam köré. Hogyha valaki a szemedbe néz a parkban, még nem kell rögtön azon agyalni, hogy vajon miért bámul téged. Miért ne mosolyoghatnánk vissza, ha éppen ránk mosolyogtak? Miért élünk úgy, mint akik idegenek egymásnak? Miért nem vagyunk nyitottabbak? Nem, én sem hívom be rögtön az első idegent vacsorára magamhoz, de nemcsak ez a két véglet van. Az elutasítás és a bedőlés.
Az ördög ügyvédjeként mondhatom, hogy a hasonló gondolkodású emberek majd jól megütik egyszer a bokájukat. Kétségtelen – ahogy már mondtam –, hogy nem szabad vakon bízni. De szerintem a gondolkodás nélküli elutasítás előtt még ott van a „naivabb” szemlélet, vagyis az óvatossággal fűszerezett esély megadása a bizalom nevében!