Visky András Júlia – Párbeszéd a szerelemről című monodrámája zseniális. Nem véletlenül emlegetik a magyar drámairodalom elmúlt másfél évtizedének legnagyobb teljesítményeként, és nem véletlenül vitték színre Kolozsvártól kezdve Skócián át Amerikáig.
Visky darabja a szerelem és a hit manifesztálódása, az élni akarás és a 20. század legnagyobb viharainak fájdalmasan szép ábrázolása, aminek különös súlyát az adja, hogy a szerző saját családja tragédiáját írja meg benne. Édesapja Magyarországon képzett lelkész, aki a II. világháború után feleségével együtt Erdélybe szökik, hogy ott terelgesse „nyáját”. Az 1956-ot követő ideológiai tisztogatás azonban őket is utoléri: az apát 22 év fogságra ítélik, majd nem sokkal később az anyát, Júliát hét gyermekével együtt a Duna-delta gulágjába telepítik ki. Itt meséli el Júlia történetüket, ahogy a lét és a nemlét peremén, delíriumos ködben lebegve beszélget, perlekedik, egyezkedik Istennel.
Visky András drámájában minden megvan, ami ahhoz kell, hogy összeroppantsa az olvasót, amitől azonban igazán szívszorítóan gyönyörű lesz, az a poétikai gondossággal megírt szöveg. Rettentő erős képeket rak elénk Visky, sorai egyszerre költőiek, puritánok, groteszkek és humorosak, miközben az egész mű elképesztően rétegzett, ahol az ószövetségi történetek, a drámairodalom legismertebb szerelmi története, Rómeó és Júlia tragédiája és a család emlékei folyamatosan egymásba íródnak és átértelmeződnek.
Nem csoda ezek után, hogy némileg tartottam attól, hogy a színpadon is tud-e olyan magasságokban szárnyalni a dráma, mint papíron. Tud, és erre a Júliát alakító Ráckevei Anna a garancia, aki szerencsére nem esik abba a hibába, mint sok monodrámát előadó színész, aki nagyot akar szakítani az irodalmi szöveggel, mégsem képes megjeleníteni azt, csak felmondani.
Nála épp olyan lüktetőek és elevenek a szavak, mint olvasva, előadása közben pedig épp úgy tágul ki az alig néhány díszletelemmel operáló játéktér, mint a fantáziánkban. Így válik a Játékszín szinte csupasz tere gulággá, vallatóteremmé, a család otthonává és a mennyország előszobájává, és épp így lépnek elő sorra a fragmentumokból Júlia emlékeinek alakjai: férje, akiről azt sem tudja, él-e vagy halott, gyermekei, a 30 kiló reményként emlegetett Speranza, az örökké síró osztálytárs, Gabika, a fondorlatos kiskapukat ajánló ügyvéd és még Isten is. Ráckevei Annának ezt is elhiszem: szinte érzi a jelenlétét az ember, ahogy ül a színházteremben és Júliával együtt akaratlanul is a mennyezet felé fordítja a fejét, mikor újra és újra azt kérdezi: Itt vagy? Hallasz?
Mert a vádló kérdések ellenére Júlia hite kikezdhetetlen: még ha vitatkozik is az Úrral, amiért ennyi szenvedést mér rájuk, és egy ponton a halált kívánja, hűsége és szerelme épp oly forró és elapadhatatlan iránta, mint a férje iránt. S ahogy ez a végtelen hit és életigenlés az utolsó jelenetben kicsúcsosodik, az akkor is megrendítően szép és lenyűgöző, ha nem vagyunk vallásosak, s egyébként vannak hibái az előadásnak.
Minden elismerésem ellenére ugyanis nem tudok teljesen leborulni a színésznő és a produkció előtt. Állandó problémám, hogy úgy érzem, ugyanazokat a tankönyvi gesztusokat látom viszont a színpadon, és ettől az egész bűvésztrükk előre lelepleződik, nézőként pedig eltávolodom a látottaktól. Azt kell mondanom, ez olykor Ráckeveinél is kiütközött számomra, ami pedig a beharangozott fény és hangjátékot illeti, néhány kivételtől tekintve semmit nem adott hozzá a darabhoz.
Mindezzel együtt is azt mondom, menjetek és nézzétek meg a Júliát, mert szép kiegészítése a drámaszövegnek – de a drámaszöveget olvassátok el előtte.
Az ember úgy van kitalálva,
hogy ne hallgathassa meg a saját szívét.
Ehhez valaki más kell.
Fölém hajol az orvos,
hosszan hallgatózik,
majd azt mondja:
valami fojtogatja, gyötri a szívemet.
Én már akkor tudtam, hogy nem valami,
hanem valaki.
Valaki,
valaki,
valaki...
