2019. március 22., péntek
Beáta névnap

Küzdj keményen, higgy magadban és légy hű önmagadhoz

Folyamatosan pörög, ténykedik és egy percre sem veszíti el a lelkesedését. Hihetetlenül sikeres pályát épített fel, pedig csupán annyit tervezett, hogy nyelvtanár lesz. De azt már korán megtanulta, ha adódik egy lehetőség, azzal élni kell és keményen dolgozni. A nőnaphoz közeledve, sikeres nőket bemutató sorozatunkban Dr. Navracsics Judittal, a Pannon Egyetem Modern Filológiai és Társadalomtudományi Karának dékánjával beszélgettünk

Vezetőként, úgy hiszem, meglehetős határozottságra van szüksége az embernek. Ez a tulajdonság mindig jellemző volt Önre?

Bizonyára igen. Anyukám szokta mondani, nálunk a makacsság, az elszántság családi hagyomány – én is ezt látom most a gyerekeimen és az unokáimon is.

Milyen útravalót kapott a szüleitől?

Szüleim mindig arra tanítottak, hogy állhatatos legyek, álljam meg a helyem az életben, és ha feladatom van, azt végezzem el, még ha nagyon nehéz is, vagy nem tetszik.

Volt időszak, amikor ezt nem akartam elfogadni: Tapolcára jártam gimnáziumba, amelynek apu volt az igazgatója, anyu pedig a könyvtárban dolgozott, de 16 évesen kitaláltam, hogy jobb lenne, ha egy másik iskolába járnék, ahol kevésbé vagyok szem előtt. Persze a szüleim hallani sem akartak róla. Ebből a szempontból szigorúak voltak, ugyanakkor nagyon meleg családi légkört teremtettek, rengeteg szeretetet kaptunk tőlük a testvéremmel, így mindketten megértettük, hogy lázadhatunk, de a kapott feladat alól nem lehet kibújni.

Abban, hogy testvérével mindketten globális dimenziókban gondolkodnak a hivatásukban is, mennyire játszott szerepet a családi közeg?

Nagyszüleim közül csak apai nagyanyám volt magyar, apai nagyapám horvát, anyai nagyanyám felvidéki, nagyapám pedig sváb volt. A kutatási területem, a többnyelvűség ugyan nem ebből fakad, de minden bizonnyalemiatt vagyunk fogékonyak a testvéremmel a többnyelvűségre, a kultúrák keveredésére, a másság elfogadására. De nagyon meghatározóak voltak a tanulmányaim is. Angol tagozatos gimnáziumba jártam, ahol az osztályfőnökömnek, Czuczor Sándornak egyik első feladata volt szétosztani az osztályban velünk egyidős angliai levelezőpartnerek címét, holott még alig tudtunk angolul. 33 éves korunkig aktívan leveleztem az angol barátnőmmel, az osztályból egyedüliként eljutottam hozzá, illetve ő is járt nálunk. Később aztán, egyetemistaként három évet éltem Kijevben, ahol megtapasztaltam, milyen érzés nemzetközi környezetben is megállni a helyem, túljutva a nehézségeken elfogadtatni magam és sikeres tanulmányokat folytatni.

Végül is minek köszönhető, hogy a nyelvészet felé fordult?

A nyelvek mindig érdekeltek. Emlékszem, amikor ötödikes korunkban elkezdtünk oroszul tanulni, roppantul élveztem, rendszeresen jártam versenyekre is. Ennek ellenére nyolcadikos koromban nagy dilemmát jelentett, hogy zeneművészeti szakközépiskolába menjek vagy angol tagozatos gimnáziumba. Végül utóbbi mellett döntöttem, és egyáltalán nem bántam meg, mert ott is egészen lenyűgözött a nyelv, minden létező különórára el is jártam. Akkor már teljesen egyértelmű volt számomra, hogy angol-orosz szakon szeretnék továbbtanulni, és amikor bekerültem az egyetemre, az is elég hamar kiderült, hogy nem az irodalom érdekel, hanem a nyelvészet. Mind Kijevben, mind az ELTE-n, ahol az orosz szakot befejeztem, majd az angol átképző idején a Veszprémi Egyetemen, kiváló nyelvészprofesszoraim voltak, akik már akkor sugallták, hogy nyelvészettel kellene foglalkoznom. Az ELTE-n a témavezetőm próbált is marasztalni, hogy kezdjek el dolgozni az orosz tanszéken, de akkor én már férjnél voltam, és nagyon vágytam kisbabára, nem szerettem volna Budapesten maradni, így hazajöttem Veszprémbe, ahol aztán elkezdtem tanítani.

A tanításban mi vonzotta?

Mindig nagyon inspiráló, ha sikerül úgy átadnom az ismeretet a tanulóknak, hogy látom rajtuk az érdeklődést.

Azt vallom, amikor kiállok a hallgatók elé, annak ugyanolyan élményként kell hatnia, mint amikor egy konferencián tartok előadást, és érzem a visszacsatolásban az érdeklődést.

Az intézeti kollégák és az első itt végzett külföldi hallgatók körébenAz intézeti kollégák és az első itt végzett külföldi hallgatók körében

Veszprémben azonnal a Pannon Egyetemen kezdett el oktatni?

Nem, a Lovassyban kezdtem el oroszt és angolt tanítani, ahol kilenc évet töltöttem el. Imádtam ott tanítani. Nagyon érdeklődő diákjaim voltak. Persze hihetetlen nagy előnyt jelentett az is, hogy Kijev révén nagyon sok, fiataloknak szóló autentikus anyagom – zenék, magazinok – volt. Ezzel egy egészen más oldalát tudtam bemutatni a kinti orosz életnek, mint amilyen a hivatalos álláspont szerint 1984-ben volt, és igyekeztem is olyan érdekességeket csempészni a tananyagba, ami megfogja a diákokat. Ez sikerült is: az iskola életében akkor volt először nagyfakultáció oroszból, tehetséggondozó programokban, versenyeken, nyelvvizsga előkészítőn vettek részt, és volt olyan osztály, amelyben egy-két tanuló kivételével mindannyian középfokú nyelvvizsgát szereztek a gimnázium végére. Nagyon szívesen és boldogan tanulták az oroszt, a szülők már panaszkodtak is, hogy a többi tantárgy helyett ezzel töltik az idejüket. Deközülük sokan éppen az orosz nyelvtudásuknak köszönhetően nagyon jó munkahelyet szereztek, roppant jó pozíciókba kerültek, és ez hihetetlen büszkeséggel tölt el. Már akkor is baráti volt a viszony velük, gyakran otthon is meglátogattak, a gyerekeimmel játszottak, mindenféle kis ürügyet találtak ki, hogy tanulhassák a nyelvet, néhányukkal ez a kapcsolat pedig a mai napig megvan köztünk.

Ha jól tudom, nem csak velük: egyetemi hallgatóival, kollégáival is szoros kapcsolatot ápol. Lényéből fakadóan van ez így? Ez talán kifejezetten női tulajdonság lenne?

Ebben biztos vagyok. Ha nem is napi szinten, de sokakkal tartom a kapcsolatot, több munkatársam egykori hallgatóm volt, de a külföldi kollégákkal és hallgatókkal is jó viszonyt ápolok – a doktori iskola több oktatóját például életem első, 1993-ban Hollandiában lezajlott nemzetközi konferenciáján ismertem meg.

A Pannon Egyetem intézményi, kari vezetői státuszáig milyen út vezetett?

1990-ben még hallgatóként kerültem ide, miután elindult az angol átképző szak orosz nyelvtanárok számára. Harmadéves végzős voltam, amikor Lengyel Zsolt professzor felfigyelt rám, és megkérdezte, nem lenne-e kedvem csatlakozni az éppen induló Alkalmazott Nyelvészeti Tanszékhez. Látta rajtam, hogy érdekel a nyelvészet, neki pedig emberekre volt szüksége, így én lettem az első munkatárs. Ez hatalmas váltás volt, nagyon sok kihívással: gyakorlatilag az idekerülésemmel egy időben rögtön elkezdtem a doktori tanulmányaimat és a kétnyelvűségi kutatásaimat. Nagyon szerencsés voltam, mert éppen akkor érkezett Kanadából egy házaspár két pici gyerkőccel, ahol az anya angol-perzsa kétnyelvű, az apa egynyelvű volt, így adva volt a lehetőség, hogy a két gyermek háromnyelvű fejlődését vizsgáljam a kutatásomban. Fantasztikusan izgalmas témáról van szó, ami nagyon lekötött, akárcsak a tanulmányaim vagy az oktatás maga:

csupa olyan tárgyat kellett oktatnom, amit én sem tanultam korábban, mert alkalmazott nyelvészetet nem tanítottak nekem az egyetemen. Ez sokkal izgalmasabb volt számomra, mintha hagyományos nyelvészeti tárgyakkal kellett volna foglalkoznom. Persze ez azt is jelentette, hogy rengeteget kellett tanulnom.

Ahogy a szüleimnél, itt sem volt pardon, a rám bízott feladatokhoz fel kellett nőni. Nagy volt a terhelés és a pörgés, amit talán nem sokan bírnának, de amivel megbíznak, azt el is végzem, ez a helyzet pedig a gyerekkoromhoz és Kijevhez hasonlóan megint nagyon megedzett.

Időközben, a doktori tanulmányaim és kutatásom elkezdésével párhuzamosan az a feladat is megtalált, hogy az akkori egyedüli nyelvvizsga központ, az ITK (a mai Origo) hegemóniáját szüntessük meg és hozzunk létre egy új nyelvvizsgát. Ez lett a Pannon Nyelvvizsga. Emellett 1996-tól kezdődően minden évben megszervezzük Balatonalmádiban a Pszicholingvisztikai Nyári Egyetemet, ahol a nemzetközi tudományos élet legnagyobb két-és többnyelvűségi kutatói fordulnak meg. Mindennek köszönhetően aztán úgy adódott, hogy amikor 2009-ben Lengyel Zsolt nyugdíjba ment, felkértek a tanszék vezetésére. Ezzel megint újabb lehetőségek nyíltak meg: elindult az alkalmazott nyelvészet mesterszak, majd rövid időn belül felvetődött az ötlete egy többnyelvűségi doktori iskolának. S mivel nem volt elérhető nagydoktor Magyarországon, akit Veszprémbe lehetett volna hozni, elkezdtem külföldön keresgélni – nos, ez megint csak nem kis feladat. De sikerült, és ma már a világ legnagyobb kutatói közül öt professzor itt tanít nálunk – egyébként éppen a nyári egyetem kapcsolatainak köszönhetően –, az iskola csodásan működik, ma már 30 hallgatóval, köztük 20 külföldi hallgatóval rendelkezünk. És folyamatosan jelentkeznek: csak az én szakomra, az alkalmazott nyelvészet mesterszakra most 154 külföldi jelentkező van 30 helyre, míg a doktori iskolába a 15 helyre 41. Az élet pedig azóta is tele van kihívásokkal: másfél évvel ezelőtt jött az újabb feladat, amikor rektor úr megbízott a Modern Filológiai és Társadalomtudományi Kar dékáni feladatainak ellátásával.

Tervben volt valaha, hogy idáig jut?

Nekem soha semmi nem volt tervben. Az egyetlen tervem az volt, hogy nyelvtanár legyek, a többit pedig az élet hozta magával. Azokért viszont keményen meg kellett küzdenem: emlékszem, amikor létrehoztam a doktori iskolát, meg kellett szereznem az MTA Doktora fokozatot, ami a doktori iskola vezetéséhez követelmény. Hiába voltak ugyanis itt világhírű professzoraink, ők nem az MTA doktorai voltak és nem tudtak magyarul. Így rám hárult ez a feladat is.

És soha nem ijedt meg egy pillanatra sem az új kihívásoktól?

Nem. A lelkesedésem mindig sokkal nagyobb volt. Úgy érzem, most már rendelkezem annyi élettapasztalattal, hogy tudjam,

két embertípus létezik: az egyik, ha kap egy új feladatot, azonnal meglátja benne a lehetőséget és tettre kész, míg a másik rögtön előáll legalább öt indokkal, miért nem lehet megcsinálni. Dékánként most az az elsőszámú feladatom, hogy megértessem, az első a szerencsésebb álláspont, mert akkor lehetőségünk van a saját szájízünk szerint formálni a dolgokat.

Bevallom, az interjú előtt az volt a prekoncepcióm, inkább a tudatos tervezés jellemző Önre, ezek szerint viszont bizonyos szinten inkább sodródott, de a példája azt mutatja, szívóssággal, nyitottsággal és lelkesedéssel így is sikeres pályát lehet építeni.

Azt hiszem, igen, de talán nem véletlenül sodródik az ember ezekbe az élethelyzetekbe. 26 éve vagyok itt az egyetemen; az, hogy egyre nagyobb feladatokat kaptam, talán azért is történhetett, mert a kollégáim úgy érezték, képes vagyok megoldani őket. Családi gyökereimből adódóan pedig a bizonyítási vágy is bennem van. Amikor a Lovassyba kerültem, többen meg voltak győződve róla, hogy csak apu miatt jutottam el idáig, mert akkoriban ő volt a Megyei Tanács elnökhelyettese. Akkoribanén voltam a Navracsics lánya, aztán az utóbbi 13 évben a Navracsics testvére lettem. Ezekben a helyzetekben mindig úgy kellett helyt állnom, hogy megmutassam, én az adott feladatok teljesítésekor nem valakinek a lánya vagy a testvére vagyok, hanem önmagam, Navracsics Judit.

Küzdj keményen, higgy magadban és légy hű önmagadhoz és az elveidhez. Ez megállná a helyét, mint mottó?

Abszolút.

Az interjú folytatása ITT olvasható.