2019. november 17. // Hortenzia, Gergő névnap

Hátunk mögött hagyhatjuk a múltat?

2019. március 17. 4:00
Olvastam egy roppant nyers modorú, szókimondó regényt egy lányról, aki más akart lenni: más, mint önmaga, más, mint a családja. A múlt írja a sorsunkat vagy a jelen határozza meg a jövőnket vagy egyik se: “pedig olyan szépen éltek”.

Szentesi Éva novelláskötete és életrajzi témájú könyve után egy fiktív tartalmú regényt írt, amely 2018 végén a Libri Kiadó gondozásában került fel a könyvesboltok polcaira és landolt egyenesen a sikerlisták élmezőnyében.

forrás: libri könyvkiadóforrás: libri könyvkiadó

A wmn.hu online magazin főmunkatársa, rákellenes aktivista nyílt, gyakran nyers és néha mondhatni szabadszájú, karcos, ironikus stílusát utálják vagy imádják, de egy biztos Szentesi Éva írásai mellett nem megy el némán senki: első pillantásra felismerhető novellái és magazin cikkei után úgy gondoltam tudnom kell, hogy milyen egy “Szentesi-regény”.

szentesi éva (forrás: WMN)szentesi éva (forrás: WMN)

Már a borítót látva sem számítottam rózsaszín szappanbuborékra és vattacukor mámoros vidám allegórikus képekre, nem is kaptam: egy egyszerű magyar lány élete arculcsapó őszinteséggel megfogalmazva. A leplezetlen letargiát is bátran ábrázoló “való élet” történet nem egy happy endes Grimm-mese, és olyan lélektani kérdéskört boncolgat, amely valamilyen szinten mindannyiunk életének részét képezi. Vajon befolyásolja a jövőnket a múltunk? Lehetünk teljesen más emberek, mint a kapott minta?

A könyv tudatos nem akarás és tudatalatti kötelék harca, ahol a főszereplő lapról-lapra jelentéktelennek tűnő narratív képkockák, apró jelenetek útján, a szemünk előtt válik hét éves kislányból felnőtt nővé és a gyerekkorát látva együtt örülünk vele, amikor látszólag minden jó, majd aggódunk, amikor rossz irányba terelődik a sorsa.

"Várunk mindig valamit, és amikor ott van, akkor nem tudunk vele mit kezdeni. Szentül hisszük, hogy akarjuk, de nem lesz jobb tőle az életünk. És közben végig a remény dolgozik bennünk a legerősebben. De a remény még soha nem tett jóvá semmit."

Nyilánszki Mari, a kislány egy Tisza-menti kisvárosból, aki pörgős szoknyáról, kopogós cipőről, Barbie babáról álmodozik. A tökéletes szomszéd lány életét élné az illatos párnákkal a tágas szobában, az ölelő anyukával, támogató családdal. Nyilánszki Marinak nincs hosszú szőke haja, nincs talán elég pénze sem, de ami a legfontosabb, hogy nem érezhette milyen az igazi szeretet. Lehet egy szeretetet nélkülöző környezetben nevelekedett gyerekből szerető, boldog felnőtt? Azt mondják, a gyerekek, akiket nem szerettek, nem tanulnak meg igazán szeretni. Ha tényleg így van, mit lehet tenni?!

Visszük a múlttól kapott megkopott bőröndjeinket magunkkal az úton, döcögünk, fáradunk megállunk, majd valaki talán segít húzni, vagy egyszer ott felejtjük valahol, vagy a súly hirtelen pehely könnyűvé válik.

Szentesi Éva könyve szomorú, mély és nehéz: egy könnyű olvasmány rendkívül súlyos tartalommal. Egyértelműen érdemes elolvasni, hiszen nem tudhatjuk, hogy a környezetünkben hány Mari küzd a bőröndjével és talán egy kevésbé drasztikusan racionalista világban, mint amit a regény ábrázol megfoghatjuk a kezüket és segíthetünk. Mari történetét ismerni kell, érezni és szeretni vagy éppen utálni: mert néha könnyebb utálni, mint érteni azt, ami nehéz és látszólag kilátástalan.

"Lenyomatok vagyunk. De nem maradunk itt örökre."

Sulyok Georgina

További cikkek

2019. november 17. // Hortenzia, Gergő névnap