2019. június 26., szerda
János névnap

„Nyitott szívvel kellene létezni!”- Szabó Kimmel Tamás a függőségről

Szabó Kimmel Tamás egy egészen különleges előadással érkezett a Veszprémi Petőfi Színházba múlt hét csütörtökön, mégpedig a Novák Eszter rendezte Széttépve című koncertszínházi darabbal, melynek központi témája a függőség. A darabot Závada Péter jegyzi le, ugyanakkor a műben elhangzó mondatok sokfelől érkeztek: addiktológus szakértők gondolatai is teret kapnak, de riportok nyomán – melyeket Szabó Kimmel Tamás készített – függő emberek élettörténetei is belekerültek.

Neked kellett valaha függőséggel megküzdened?

Gyerekkoromban nem sok függőségem volt, hiszen mi is lehetett volna… Ezzel soha nem volt problémám. De, mondjuk azt elmondhatom, hogy cigarettázom, és azért a munkától is függök, vagy a környezetemtől, de amiről a darabban szó van, olyan jellegű függőségem nem volt. Az előadás nagy részét egyébként élménybeszámolók adják, mégpedig volt függők által elmesélt történetek. Néhány embernek hihetetlen érdekes sztorija volt, azokat próbáltuk összeollózni és előadássá szerkeszteni. Sok szakirodalmat is olvastunk a témával kapcsolatban, illetve a magyar szépirodalomban is fellelhetők kábítószerfüggők, például Kosztolányi, akinek a Mérgek litániája című verse be is került az előadásba.

Orlai ProdukcióOrlai Produkció

Tehát fogtuk ezt az égető problémát – amivel egyébként az állam valamiért nem foglalkozik, hiszen drogpolitikánk nincsen –, és arra törekedtünk, hogy aki megnézi az előadást, kapjon a témáról egy újszerű megközelítést. Híres szakmai vélemények is vannak benne, amelyek teljesen új aspektust adhatnak a függőkről, és arról, hogy mit jelent függőnek lenni.

Az interjúk elkészítése nem volt lelkileg megterhelő? Találkozni olyan történetekkel, amelyek a legkevésbé sem hétköznapiak…

Voltak szörnyű történetek, de nekem nem az a dolgom, hogy meghatódjak ezeken. Természetesen beleérző képességgel rendelkezem, de jó esetben majd a néző hatódik meg, hogyha sikerül úgy átadnom.

Mindegyik történet megérne egy külön előadást, vagy filmet,

hiszen nagyon komoly harcokról beszélünk, melyeket az embernek végig kell járnia. Ha elérjük a célunkat, akkor a néző, amikor legközelebb a Blahán jár, majd nem azt mondja, hogy büdös drogos, rohadjon meg, hanem mondjuk felhív egy számot és segítséget kér, vagy csak nem fordítja el a fejét, vagy adott esetben ad neki egy cigarettát.

Orlai ProdukcióOrlai Produkció

Jobban figyelsz ezekre a jelenségekre, mióta ezzel az előadással foglalkozol? Hogy adott esetben odafordulj a másik felé…

Én soha nem néztem le senkit azért, mert hajléktalan, vagy azért, mert valami miatt félre csúszott az élete. Egyfajta tükörnek gondolom ezt: mész Budapesten, ahol sok hajléktalant lehet látni, de az élet olyan, hogy gyakorlatilag bármelyik pillanatban odakerülhetsz te is. Kerülhetsz sokkal feljebbre, de mélyebbre is. Semmi sem biztos, csak szeretjük azzal hitegetni magunkat, hogy van egy jó kis életünk, jó munkánk… de bármikor történhet valami, ami miatt egyszer csak kihullik minden a kezünkből. Akkor ott találod magadat a Blahán, de már egyik ismerősöd sem veszi fel neked a telefont. Akkor mit csinálhat az ember?

Nyitott szívvel kellene létezni, és emberszámba venni mindenkit.

Nem titkolt célunk volt Novák Eszterrel, hogy felmutassunk egy másfajta gondolkodásmódot, mégpedig a – már említett – addiktológusok által, és a történetek által. Rá kell jönnünk arra, hogy senki nem különbözik a másiktól, mindenkinek ugyanolyan lelki problémái vannak, csak a feldolgozás módja az eltérő.

Orlai ProdukcióOrlai Produkció

A darabban megjelenik a családon belüli kommunikáció jelentősége is. Te mit kaptál otthon ebből gyerekként?

Ez változó, mert voltak olyan időszakok, amikor nem volt ezzel semmi baj, de például az előadás elején van egy nagyon kicsi személyes rész, mert apámnak volt hozzám egy nagyon rossz mondata – tizenkettő lehettem –, és arra például improvizáltam egy monológot. Egy apa kiabál a gyerekével, aki segítséget kér, de persze csak egy mondat van benn, ami valós. Tulajdonképpen nálunk nem volt gond a kommunikációval, nem vertek, nem volt olyan, hogy nem érdekeltem volna őket… Persze előfordulnak olyan dolgok, amiket az ember nem felejt el,

de szerintem nagyon ciki harminc fölött is még a szülőkre mutogatni.

Egy idő után illik elengedni ezeket a dolgokat. Benne van az előadásban, hogy minden felelősség téged terhel. Ebben a függőségi témában az is érdekes, hogy kinek lehet felelőssége, vagy a környezetnek mi a felelőssége ilyenkor. Azt érzem, hogy nagy a szenzációhajhászás ennél a problémánál is, vagyis bedobunk egy szót, hogy drogos, akkor azt biztos gyűlölni kell…

Orlai ProdukcióOrlai Produkció

A családon belüli kommunikáció nálad otthon miben merül ki? Figyelsz arra, hogy a gyerekeiddel leülj beszélgetni; arra hogy mindent ki lehessen mondani?

Persze, nagyon figyelek. Nekem nincsen rossz szülőképem, vannak minták, amiket nem szeretnék követni, de két gyerek apja vagyok, tehát igyekszem úgy létezni az első perctől kezdve, hogy otthon bármit lehessen mondani bárkinek. Mindenki élje meg nyugodtan az érzelmeit – én is így élek –, nem fogok előttük nem kiabálni, és ha ők sírnak vagy kiabálnak, akkor nem fogok ordítozni velük, hogy csend legyen, hanem meghallgatom, és megpróbálom megfejteni őket, és az okot. Szerintem az a normális, ha ez így működik. Viszont látom, hogy sok helyen nem így megy, ez pedig baj, mert nagyon hamar el lehet rontani egy kapcsolatot, a kommunikációt. Nyilván ebben nagy a felelősségük a szülőknek. Olvastam nemrég egy felmérést,

ma átlagosan naponta hét percet beszélget egy szülő a gyerekével.

Ezekre oda kellene figyelni. Amíg az van, hogy hazamész tizenhárom évesen, lebuksz egy spangliddal, erre apád tarkón vág, addig nem jó a kommunikáció. De ha apád leültet, és azt mondja jól van, elszívtál egy spanglit, elmondom, hogy néz ki, és mi ez, mi lehet ebből… tehát, ha lehet róla beszélgetni, mert van egy hely, ahol mindig biztonságban vagy, akkor szerintem jól működik a család.