A BBC egy cikkében ezt a kérdést elemezgeti a szerző: vajon a fikciós irodalomnak, tehát a kitalált történetek olvasásának van-e bármi pozitív hatása a személyiség fejlődésére? Ez a közkeletű vélekedés régre nyúlik vissza. Már Arisztotelész is úgy tartotta, hogy a görög tragédiák közönsége kétféle érzelmet él át: szánalmat a szereplő iránt, és félelmet a saját sorsát illetően. A néző tudat alatt tanul a főhős reakcióiból, felméri, hogy egyes cselekedetek milyen végkimenetelhez vezetnek, hogy ha kell, ezt a tudást a jövőben hasznosítani tudja.
Keith Oatley kanadai pszichológus a fikciós irodalmat „az elme repülőgép-szimulátorának” nevezte, hiszen ahogy a pilóták a szimulátorban biztonságosan tudják gyakorolni a különféle helyzetek kezelését, ugyanúgy dolgozik az agyunk akkor, amikor kitalált szereplők helyébe képzeljük magunkat. Izgulunk értük, próbáljuk kitalálni, hogyan mászhatnának ki a slamasztikából, úgy gondolkozhatunk problémák megoldásán, hogy számunkra valójában nincs tétje.
A Princeton egy pszichológusa, Diana Tamir kimutatta, hogy azok, akik gyakran olvasnak fikciós irodalmat, jobbak a társas helyzetek kezelésében, könnyebben kitalálják, megértik, hogy vajon mire gondolnak mások. Az agyi aktivitást vizsgálva kimutatta, hogy a történetek olvasása közben aktívak azok az agyterületek, amelyeket egyébként a más emberek motivációinak, érzéseinek megfejtésére használunk.
Persze, ezzel még nem válaszoltuk meg az eredeti kérdést: attól, hogy a regényeket olvasók fejlettebb szociális felismerő képességgel rendelkeznek, biztos, hogy jobb emberekké is válnak? Ennek megfejtésére a kutatók egy olyan egyszerű kísérletet használtak, ami a pszichológus hallgatók számára ujjgyakorlatnak számít: leejtettek egy rakás tollat, és megnézték, kik segítenek összeszedni azokat.
A kutatók elolvastattak az alanyokkal egy-egy novellát, majd kitöltettek egy tesztet, ami azt mérte fel, hogy mennyire vonódtak be, mennyire élték bele magukat a sztoriba, mennyire alakult ki kötődés a főhőshöz. A tesztek begyűjtése után a kutató leejtette a tollait – amikért rendre azok hajoltak le, akik a tesztek szerint a leginkább bele tudták élni magukat a főhős szerepébe olvasás közben.
Jogos a felvetés: mi van, ha az összefüggés pont fordított, vagyis nem az elmélyülten olvasók váltak segítőkészebbé az életben, hanem az életben nyitott emberek alakítanak ki könnyebben kötődést a regénybeli karakterekkel? A kutatók azonban az olvasás előtt is feltettek néhány kérdést, amivel a résztvevők alap empátiáját mérték fel, és így kiderült, hogy mindegy, ki mennyire empatikus alapból: ha egy jó sztorit olvas, ami beszippantja, az jó hatással van a segítőkészségére.
Ezeknek a kísérleteknek a pontosságában persze van bizonytalanság. Egy azonban biztos: még ha az olvasásnak nincs is olyan pozitív hatása, mint a kutatók állítják, ártani biztosan nem árt. Szóval érdemes kézbe venni egy jó regényt, abból baj nem lehet.
