A fergereteges, állva lötyögős, számomra roppant pozitív csalódást okozó Caro Emerald és táncoslábú profi zenészei koncertjét, illetve a vár ölelésében tökéletesen átszellemült hangulatot hordozó, világhírű hangokkal kooperáló Rigoletto előadást követően a VeszprémFest beköltözött az esőhelyszínére, a Veszprém Arénába.
Őszintén szólva már több év után talán nem is csodálkozom annyira a túlzó “savanyú a szőlő” hozzászólásokon, csak néha felmerül bennem a kérdés, hogy miért látunk mindent ilyen keserűen. Színvonalas zenészek érkeznek fülbemászó dallamokkal színesítve a nyári estéket és a szervezői felkészültségnek köszönhetően a változékony időjárás sem lehet akadály, hogy “felhőtlenül” szórakozzon mindenki.
A tegnap délelőtt érkező hírre a helyszínváltozásról az egyik kollégám így reagált: “jó hír, így könnyebb lesz parkolni.”
Egy rövid pillanatra nem is tudtam mit mondani, amikor nem a megszokott szituációba kerültem a “nem ide váltottam jegyet”, “elveszti a hangulatát”, “így már nem is lesz az igazi” változatos szófordulatokkal megfelelő atmoszférát teremtő kellemetlenkedők panasz áradata között.
Évről évre lenyűgözött, hogy “házhoz hozva” meghallgathattuk Jamie Cullum, Emeli Sandé, Richard Bona koncertjét anélkül, hogy a város határán kívülre lépve kilométereket utaztunk volna. Az időjárás miatt pedig a zenei élményből morzsányit sem veszítve élvezhettük az előadók, eddig túlnyomóan csak az interneten keresztül “rongyosra hallgatott” repertoárját.
Hazudnék, ha azt mondanám nem vett le a lábamról a Szentháromság téren Marcus Miller vagy a História Kert utánozhatatlan légköre és az sem lenne igaz, ha arról írnék, hogy szemernyit sem ad hozzá a koncertélményhez egy ilyen helyszín, de úgy gondolom, továbbra is élvezettel és hálásan fogom szemlélni a Veszprém Arénába költöző fesztivál napokat is. Élvezettel, mert zenét kapok és hálával, hogy nem kell órákig vizsgálgatnom az eget, hogy kell-e még a plusz pulóver és esernyő, illetve, hogy egyáltalán lesz-e koncert, hiszen a koncert nem marad el (!), az ígért esténket, “ha esik, ha fúj” garantáltan megkapjuk.
Az esős idő ellenére nyárias öltözékben indultam útnak este remélve, hogy a forró Jamaicát idéző reggae trópusivá fűti a hűvösbe forduló várost. A világhírű brit formációt megelőző hangulatért a Budapest Riddim Band és az Irie Maffiából is ismert MC Kemon és Busa Pista volt a felelős.
A formáció tagjainak különböző reggae-dancehall zenekarokban szerzett tapasztalatainak egyesítésével egy hangulatos, hiteles, teljes mértékben stílushű produkció jöhetett létre, amely szövegeiben a műfajban elengedhetetlen őszinteséggel halmozta a társadalomkritikákat, majd a pörgősebb ritmusú, hétköznapibb tematikájú dalokkal pillanatok alatt simította ki a csodálkozás ráncait az éppen “megbotránkozni” készülő közönség arcán.
Talán soha nem láttam ennyi pironkodva mosolygó tűsarkús hölgyet, mint tegnap este: ha ez nem zenei szabadság, akkor fogalmam sincs mi az.
Az előzenekarnak nincs könnyű dolga: az érkezők, keresgélők folyamatos járkálása közben megteremteni a tökéletes hangulatot, illetve a még jelentősen foghíjas széksorok ellenére lelkesen és profin zenélni nehéz.
A Budapest Riddim Band a színpad elé gyűlt kisebb közönségre fókuszálva hozta el a várt hangulatot “kicsiben”:
egy órára a legjobb klubban érezhettem magam újra tizenévesen a csajokkal, egy igazi, vagány, underground reggae-riddim bulin.
Kiemelném, hogy pontosan ezt az érzést vártam egy ilyen este alaphangjaként, ám a koncerten, ahol a “felvezetés” után úgy éreztem a reggae minden szegmenséből ízelítőt fogok kapni -a magyar kultusz számok felidézésétől fokozatosan lépdelve Kingston Town-ig- csalódnom kellett, mert elutaztunk ugyan Bob Marley szülővárosába, de a jamaica-i hangulat élvezése helyett aggódtam, hogy Ali Campbell torkán le ne csússzon a rágógumi.
Gyakran mondják a túl hosszúra nyújtott ikonikus filmklasszikusoknál, hogy a harmadik rész után már nincs értelme elmenni a moziba, ám mégis elmegyünk, hiszen látni akarjuk az új epizódot kedvenc karaktereinkkel. A film után kissé kedvetlenül állapítja meg a Star Wars fanatikus ismerősünk, hogy az előzetes sokkal jobbnak tűnt, de azért nem bánja, hogy eljött, mivel egy jó hangulatú estét tölthetett el a barátaival.
Nagy vonalakban ez történt tegnap este: az előzetes jobban sikerült ugyan, de senki nem távozott csalódottan, hiszen családok és barátok érkeztek az Arénába szórakozni, ahol most inkább közösség voltunk és nem közönség.
Összegezve úgy gondolom, hogy a pénteki UB40 koncert olyan volt, mint egy tökéletes bejegyzés a közösségi oldalon: egy jól megkreált “Instagram sztori”. A zenei katarzis, a felejthetetlen koncertélmény ugyan elmaradt, de elmondhatjuk, hogy élőben hallottuk az európai reggae-dub műfajokat és a korszak rádiós slágerlistáit nagymértékben meghatározó, Grammy-díj jelölt kedvenc dalainkat, de a pulóver rajtam maradt, ahogy a régi UB40 forró Jamaicát idéző hangulata valószínűleg az Egyesült Királyságban.
