Az időjárás hozta a szokásos formáját — nem is tudom, mikor volt utoljára olyan év, amikor egyetlen programot sem kellett az esőhelyszínre menekíteni. Ez a hét egyébként is el van átkozva: emlékszem azokra az időkre, amikor még a két nagy veszprémi fesztivál fordított sorrendben követte egymást, és ez a július közepi időpont az Utcazenéről szólt.
Már akkoriban is menetrendszerűen jött a csapadék, élénken él bennem, amikor Péterfy Bori koncertjére lecsapott a vihar, mi meg a Séd Mozi árkádja alá menekültünk a felhőszakadás és a cikázó villámok elől. Egy másik évben egy komolyabb zápor után — még a felújítás előtti belvárosban — a Szendvics büfé előtt keletkezett hatalmas tó, aminek csodájára jártak a katasztrófaturisták.
Szóval az Utcazene és a VeszprémFest felcserélésével — időjárás szempontjából legalábbis — ez utóbbi húzta a rövidebbet. Így volt ez tegnap is, amikor az egész napot a népmesebéli eső jellemezte (hol volt, hol nem volt), így Katie Melua — akinek olyan jól állt volna a Historia kert díszlete — végül az Aréna színpadával volt kénytelen beérni. Meg kell mondjam, ez is jól állt neki.
Régi nagy slágereit és a legutóbbi veszprémi látogatása óta beérett termést is megosztotta velünk, és ismét elvarázsolta a közönségét. Ehhez pedig nem kellettek effektek, nem kellett forgószínpad, nem kellett csilli-villi díszlet. Néha elég egy lány, aki kiáll elénk egy szál gitárral énekelni.
Hálásak lehetünk a szervezőknek az óriási kivetítőkért: Katie Melua az az előadó, akinek érdemes a szemébe nézni, miközben énekel, mert nem látsz benne semmi hamisságot. Éveken át ugyanazokat a dalokat énekelni estéről estére úgy, hogy őszinte maradj benne — ez a művészet. Mert könnyű felvenni a ritmust, ha pörgős rockkal meg partyzenével turnézol, de egy főleg balladákból összefűzött műsort nem lehet elhazudni. Ott tuti a lebukás.
Tartottam ettől a koncerttől, mert Melua öt évvel ezelőtti fellépése a várban teljesen felkészületlenül ért és katartikus koncertélmény volt, és aggódtam, hogy olyan magasra került a léc, amit második nekifutásra nem lehet megugrani. Ha egyszer elolvastad a Harry Pottert, bármennyire élvezed is másodjára, soha többé nem fog úgy meglepni, mint amikor még nem tudtad, mi vár rád.
Tegnap este rájöttem, hogy talán ez nem is baj.
Katie Melua második veszprémi koncertje olyan volt, mint amikor egy szürke hétköznap délután a verandán üldögélve belekóstolsz egy pohár italba, és pontosan ugyanolyan íze van, mint annak a bornak, amit sok-sok évvel azelőtt az esküvődön ittál. Most nincs az a felfokozott hangulat, most nincs ott mindenki, hogy a te boldogságodat ünnepelje, de amikor azt az ízt érzed, mégis rájössz, hogy még mindig ugyanolyan szerelmes vagy, mint azon az éjszakán voltál.
És ezekért a pillanatokért érdemes élni.
