Semmiképpen sem. Az aktív tevékenység ugyanis keretet és célt is ad a napjainknak, levezethetjük általa fölös energiáinkat, és hasznosnak érezhetjük magunkat. Ráadásul, ha még szeretjük is az adott tevékenységet, akkor szívesen végezzük, szinte feloldódunk benne, és többnyire sikerélményekben is részesülünk általa.
Bizonyára senki számára nem ismeretlen a munkaterápia fogalma. Gyakran alkalmazzák szenvedélybetegségek kezelési módjaként is. Fő célja az, hogy a páciens figyelmét és aktivitását konstruktív tevékenységre irányítsák, hogy mindennapjainak keretet és célt adjanak, és ezáltal elvonják energiáit a destruktív, önpusztító gondolatoktól és cselekedetektől.
Szívügyek. Ismerős lehet az érzés és a helyzet, mikor nem tudunk otthon lenni (főleg nem egyedül), mert minden „ő”rá emlékeztet. Vagy egyszerűen csak a nagy világban nem akarunk egyedül lenni, mert csak (ex)kedvesünkre gondolunk, így marad (jobb esetben) a munkaterápia. Igen, használ! Volt olyan eset, hogy én is munkaterápiára fogtam magam, és a ’két legyet egy csapásra’ elvvel élve – hatékonynak lenni a munkában, és nem gondolni arra, hogy összetörték a szívem – töltöttem napjaim nagy részét.
Mindenesetre nem szabad hagynunk azt sem, hogy depresszív hangulatunk – bármi miatt is alakult ki – hatással legyen munkánkra. Persze vannak pillanatok és élethelyzetek, mikor jobb és határozottan szükségszerű, hogy egyedül legyünk és „sad burrito”-t játszunk.
Viszont azok a személyek, akik hosszabb időn keresztül egyedül otthon vannak, akiket kevés inger ér, és céltalanul telnek a napjaik, jóval hajlamosabbak a nyomott lelkiállapotra, mint azok, akik aktívabb életet élnek, dolgozni járnak, kihívásokkal néznek szembe.
A munka nemcsak azáltal járul hozzá a jobb közérzethez, hogy hasznosabbnak érezzük magunkat, hanem azáltal is, hogy keretet ad a napjainknak, időgazdálkodásra ösztönöz, aktivizál, energetizál. Amíg a tétlenség hosszabb távon kedvetlenséget és elégedetlenséget szül, addig az aktív tevékenység lendületben tart bennünket.
