– A sikerekkel kikövezett karrieredbe nem fért volna bele még egy-két szezon? Elhiheted, a helyi sportbarátok örültek volna a maradásodnak…
– Nem udvariaskodásból mondom: én is jól éreztem magam felétek, ugyanakkor idén alaposan megváltozott az élethelyzetem, amire egyféleképpen reagálhattam: a mezem szögre akasztásával – árulta el a 38 esztendős kiválóság, aki három idényen át viselte a HOYA-szerelést, s akit hajdanán az év kosárlabdázójának is megválasztottak. – Nemrég az új párom édesapjánál kezdtem el dolgozni, gondolván az aktív „sportutazásom” utáni civil életre. Tűzoltó-készülékek javításával és karbantartásával foglalkozunk. A műhelyben eleinte én is szétszedtem, majd összeraktam a meghibásodott berendezéseket, megtanultam, hogy miről is szól a vállalkozás alapja. Mivel már némiképp konyítok az üzemelésükhöz, a környékbeli cégekkel tartom a kapcsolatot: az egyeztetéseimmel próbálok meg terhet levenni a vállukról. A roppant szoros időbeosztásomba az is belejátszik, hogy belevágtunk egy építkezésbe, s akkor még nem említettem a legfontosabb „szereplőt”, a kilenc hónapos kislányunkat, Jázmint, aki nagyon szépen fejlődik. Ennyi minden mellé már nem tudtam beilleszteni a hozzátok történő ingázásokat, amik a bajnoki derbikkel kiegészülve temérdek energiát vontak el tőlem, valamint a Zalaegerszegen élő családomtól. Mint a felsorolásból is kitűnik, a kosárlabda egyre hátrébb szorult a fontosságok sorrendjében.
– Ahogy emlékezhetünk, a királynék városába nem levezetni, vagy az új hivatásodra vizuálva: tüzet oltani jöttél…
– Miért tagadjam, három évvel ezelőtt szerettem volna a zalai megyeszékhelyen maradni, ám a klubnál akkor regnált spanyol szakvezető nem kért belőlem – nem fértem bele az elképzeléseibe, az általa képviselt stílusba. Miután arrafelé nem volt szükség a játékomra, két B-csoportos műhely célkeresztjébe kerültem, azonban a győriek ajánlatát elutasítva, a veszprémi elöljárók tenyerébe csaptam. Ezen döntésemet egy pillanatig sem bántam meg, hiszen szép időszakot töltöttem nálatok, miközben az életem új szakaszba lépett. Pedig előzetesen nem sok híradás, vagy adat állt rendelkezésemre a B-csoportról, az itteni kosárlabdaéletről. Sokáig jól ment ez a kettőség, az ide-oda utazgatás. Az egerszegi vállalásaimat ráadásul rendre „félretoltam”, ha a Veszprém mérkőzéseiről volt szó. Az első bakonyi hónapok arra is jók voltak, hogy feldolgozzam a nevelőegyesületemnél történteket, az akkor érzett mérhetetlen csalódást.
– Amennyiben tavaly, vagy most tavasszal megnyerjük a másodosztályt, akkor is abbahagyod a kosárlabdázást?
– Már télen elhatároztam, ha törik, ha szakad: kész, vége, befejezem, nem akarok belevágni újabb kalandba. Az élvonalra sem fizikálisan, sem fejben nem tudtam volna „rápörögni”. A döntésemet megkönnyítette, hogy az előző évadban sokat voltam sérült a lábammal, ami a civil mindennapokra úgymond tökéletes, de a versenysportra már kevésbé. A játékot még nagyvonalakban élveztem, az edzésekkel viszont már nem voltam kibékülve. Az igazsághoz tartozik, hogy a sok futást mindig igyekeztem ellensúlyozni a gondolkodásmódommal, a helyezkedésemmel. Minduntalan a higgadtság volt a fő erényem.
– Ha valakinek a véleménye mérvadó, a tied feltétlen az: milyen különbség van az A- és a B-csoport között?
– Ne szépítsük a dolgokat, óriási szakadék tátong az osztályok összehasonlításakor. Míg nálunk hetente két-három edzés volt, addig a legjobbaknál – és egy-két NB I/B-s alakulatnál – hat-nyolc, vagy még annál is több, attól függően, hogy a szakmai főnök mennyire munkamániás. Sokat számítanak a keretekben található profik, akiknek kizárólag a sportolásra kell koncentrálniuk. Az általában tengerentúli légiósok hatalmas ritmust diktálnak, és a fiatalok példaképként néznek rájuk. Az NB I-nek csak nagyon komoly játékos-kerettel szabad nekivágni. Halkan jegyzem meg: oda a veszprémi gárda a jelenlegi formájában kevés lett volna, de ezt már sokan vázolták előttem.
– Milyen teendőkkel bíztak meg anno Veszprémben; egyúttal bizonyítottál magadnak, hogy érsz még valamit, hogy lehet rád számítani?
– Ezt inkább Mérész-mestertől és a szurkolóktól kellene megkérdezni, én úgy fogalmaznék, hogy önmagamat hoztam. Mikor a királynék városába igazoltam, éreztem magamban annyi erőt, hogy a társaság segítségére legyek, miközben már nem akartam megváltani a világot. Mindenekelőtt szerettem volna felhozni magam, jó formába kerülni és a közösség érdekeit szem előtt tartva pontokat dobni és lepattanókat szedni. Próbáltam minél többet beletenni a közösbe, mert igenis érdekelt az eredmény, ahogy minden sportoló, én is mindig a győzelemre törekedtem. Úgy voltam vele, akár két-három jó évem is lehet a klubban. Azon voltam, hogy a tapasztalatom révén összefogjam az együttest, a fiatalokat irányítsam a pályán, s őket az esetleges nehézségeken átsegítsem. Remélem, etéren nem okoztam csalódást. Törekedtem mindenben segíteni a közös munkát, jól esett, hogy a helyi fiatalok valahol felnéztek rám, hogy Naményi Miklós ügyvezető és Mérész Csaba vezetőedző jó néhány kérdést illetően kíváncsi volt a meglátásaimra. Ilyenformán többször közvetítettem feléjük az észrevételeimet. Az utolsó szezonom sajnos nem úgy sikerült, ahogy azt elterveztem, nem tudtam a tőlem elvárt szintet hozni. Messze kerültem a csúcsformámtól, igaz, akkor már nem a kosárlabda volt az első az életemben. Talán heti egy-két gyakorlással még vállalhattam volna a következő kiírást, ám nem akartam egy bizonyos nívó alá kerülni. Azonfelül nem is lett volna igazságos, hogy míg a fiatalok egész héten dolgoznak, addig én a vádlimat kezeltetem, aztán a bajnokikon elveszem előlük a helyet.
– Milyennek ismerted meg a veszprémi „brigádot”, kikkel voltál igazán jóban?
– Kováts Viktor technikai munkatárssal még Zalaegerszegen, Körtélyesi Gergellyel pedig Pakson pattogtattam együtt, velük ápoltam a legjobb viszonyt, ám a többiekkel sem voltam rosszban. Nyilvánvalóan nehéz úgy megismerni másokat, hogy hetente két-háromszor találkozol velük, s akkor is csak melóztok. Azért az autóbuszos utazások alkalmával diskuráltam másokkal is. Tényleg remek kompánia jött össze Veszprémben, ahol jól éreztem magam. Ebből kifolyólag sajnálom a távozásomat. Mérész-edző megtalálta az összhangot a tanítványai között. A csapatjáték volt az erősségünk, egymásért is harcoltunk, mert tudtuk, hogy így könnyebben lehet eredményesebb a szezonunk. Általában felnőttünk a feladathoz, lévén, mindenkivel versenyre keltünk.
– Csalódott vagy amiatt, hogy a ligában nem nyertünk aranyérmet?
– Ha csak a legutóbbi sorozatot nézem, a debreceniek megérdemelten lettek elsők, hiszen nálunknál nagyobb költségvetésből működtek, többet edzettek és a keretük gazdagabb volt élvonalbeli tapasztalattal. Ha reálisan gondolkodunk, akkor látnunk kell, hogy bennünk most nem volt meg az A-csoportba jutás.
– Melyik veszprémi fellépésedre emlékszel vissza legszívesebben?
– Biztosan volt nehezen feledhető, ám most egy sem jut eszembe. Jól éreztem magam a bakonyi megyeszékhelyen, s tudod, mi tetszett a legjobban? Hogy nem volt rajtam akkora felelősség, mint az előző állomáshelyeimen, nem követeltek tőlem extra teljesítményt, feszültség nélkül, a korábbinál hovatovább lazábban kosárlabdázhattam. Nem volt rajtam semmiféle kényszer, nem szúrtak le ezért, vagy azért. Más volt itt, a szó jó értelmében vett amatőrök között „muzsikálni”, mint egy szinttel feljebb. Sokkal barátságosabb volt a légkör.
– Ha jól veszem ki a megnyilvánulásaidból, akkor teljesen hátat fordítasz a szeretett sportágadnak?
– Már harmincnyolc éves vagyok, s az előző évadban rendkívül fárasztó volt Zalaegerszeg és Veszprém között kocsikázni. Tíz éves koromtól kosárlabdázok, hét évvel később már bemutatkoztam az élvonalban, de az azóta eltelt időben annyi ellenállásba ütköztem, amibe belefáradtam. Ha erre gondolok, akkor nem járt annyi szomorúsággal, hogy abbahagyom a sportolást. Persze erről Veszprémben szó sem volt, viszont fiatalabb már én sem leszek. Dolgoztam a ZTE-nél másodedzőként – akinek a fő feladata az ellenfelek feltérképezése volt –, aztán tevékenykedtem az ottani serdülők segédtrénereként, jártam a Zala-megyei iskolákat, hogy népszerűsítsem a sportágat, ám most semmiből sem kérek. Pedig sokáig imádtam a sportágat, mindennél többet jelentett számomra.
– Miként telik a nyarad és mikor láthatunk legközelebb a Vetési gimnázium tornatermében?
– Miután sok a teendőm, a családdal még nem voltunk pihenni, ám augusztus elején erre is szeretnénk sort keríteni, valahol a Balaton-parton. Mostanában a Yamaha chopper-ommal sem mentem sokat, pedig időnként úgy felpattannék rá. Jóllehet csak ingáztam hozzátok, nehéz elszakadni Veszprémtől, tényleg annyi mindent és mindenkit megkedveltem ott. Ezért bátran jelenthetem ki, hogy ősszel biztosan ellátogatok Simon Lászlóék egy-két találkozójára. Ha úgy tetszik, a srácok nagy szurkolója leszek, hogy sikerüljön megvalósítani az álmukat: a másodosztályú pontvadászat megnyerését.