2020. szeptember 22.
//
Móric névnap

Az út, aminek turistaként vágsz neki, de zarándokként érsz a végére

2019. december 28. 20:37
Ecoport magazin
El Camino. Sokáig csak kevesen tudták, mit jelöl a kifejezés: egy különleges, embert próbáló zarándokút, ahol állítólag csodák történnek. Aztán jött a tömegturizmus és a new age spiritualizmus, és a Szent Jakab-utat hirtelen nem nagyon kellett bemutatni senkinek. De a Camino csodáját még mindig csak az értheti igazán, aki végigjárta.

Tósoki Zoltán egyike a beavatottaknak. A tótvázsonyi fiatalember májusban teljesítette a távot, de amikor novemberben leülünk beszélgetni, még mindig érzi magán a hatását. „Akarva-akaratlanul is, de az út megváltoztat. Ha nem is egyik napról a másikra, de elkezded átértékelni az életed, és már nem leszel ugyanaz az ember, mint amikor elindultál” – meséli.

 

De ne szaladjunk előre! Egyelőre még a startnál állunk, 12 évvel ezelőtt, amikor Zoli először olvasott az útról egy könyvből. Az olvasmány kevésbé ragadta meg, a Camino annál inkább. Évekig álmodozott róla, mire idén úgy döntött, elég a tervezgetésből, ideje felhúzni a túrabakancsot. Éppen szakítás után volt, úgy érezte, meg kell küzdenie magával. És ami ennél is fontosabb: valakinek csodára volt szüksége, ő pedig úgy érezte, a Camino jó hely ahhoz, hogy megpróbáljon segíteni.

Motivációit illetően nincs egyedül. Az évente mintegy 300 ezer vándort „fogadó”, Spanyolországon át kanyargó Camino de Santiago zarándokainak nagy része azért vág bele a kalandba, hogy megmérettesse önmagát, válaszokat kapjon és rátaláljon igazi énjére, nem vallási meggyőződésből.

A kelta időkben a Tejút szimbólumának tartott zarándokút akkor vált a keresztény kultúra részévé, mikor a legenda szerint végpontján, Santiago de Compostela székesegyházában temették el Szent Jakab apostol Jeruzsálemből átmenekített földi maradványait, majd szerepe a keresztényüldözések után kezdett felértékelődni, újkori reneszánsza pedig az 1980-as évek második felében indult.

 

Composteláig több, sárga fésűkagylóval jelölt útvonal is vezet, és akár Magyarországról is rá lehet csatlakozni a Caminora, de a legtöbben a franciaországi Saint-Jean-Pied-de-Portból vágnak neki – innen indult Zoli is, mindenféle lelki és fizikai felkészülés nélkül. Utóbbinak látszólag meg is lett a böjtje: az első 10-15 napon annyira fájt a bal térde, hogy biztos volt benne, ha végig is tudja csinálni az utat, utána műteni kell a lábát. Aztán, egyik napról a másikra elmúlt a fájdalom. Talán azért, mert addigra megedződött, Zoli szerint viszont ez volt az ő csodája.

 

„Valami mégis csak van a Caminóban, amit sehol máshol nem találtam meg, és ahol tényleg bármi megtörténhet” – mondja. Egy alkalommal például egy brazil lánnyal találkozott, aki Google fordító segítségével azt kérdezte tőle: elhiszi-e, hogy angyalokat látott? Ő akkor nem válaszolt – egy kicsit bolondnak tartotta a lányt. Ma úgy véli, ha valaki nyitott rá, ez is megtörténhet. Vagy, amikor egy este, 47 km megtétele után nem talált szállást a zarándokoknak fenntartott albergues-on, egy idegen spanyol férfi szó nélkül útba igazította egy másik helyhez, ami ugyan ismét teli volt, a recepciós 20 perc telefonálás után mégis talált neki egy olcsó hotelt. Pedig nem is beszéltek közös nyelvet. „Ők mégis egyből tudták, ki vagyok és mit keresek, miközben erre még én sem tudtam a választ. Mintha a világmindenség vigyázna ott rád.”

Zoli végül 22 nap alatt tette meg a 800 kilométeres távot, gyakorlatilag végig egyedül, s bár a megérkezés Santiago katedrálisába nem az elképzeléseinek megfelelően alakult, mégis megkapta az úttól, amire várt. „Persze szép volt, olyankor kijönnek az ember könnyei, de igazán csak két nap múlva, a reptéren ülve értek utol az érzések. Ültem ott és sírtam órákon keresztül, és nem is tudtam, miért, csak azt, hogy nem akarok hazamenni.”

 

A felismerés hónapokkal később jött. „Egy hosszú vezeklés volt számomra ez a 800 km egy olyan bűnért, amiről nem is tudtam, hogy elkövettem.” Így vagy úgy, de az út mindenkinek megadja azt, amit kell. „Én úgy indultam neki, hogy nem voltak elvárásaim és céljaim, se előzetes kérdéseim, amikre választ vártam. És végül nem is én tettem fel kérdéseket az útnak, hanem ő nekem. Nagyon érdekes ez, amit csak ott, a Caminón érthet meg az ember. Lehet, hogy turistaként vágsz neki, de zarándokként fejezed be” – mondja Zoli.

 

És bár emiatt szerinte nem feltétlenül helytálló a kijelentés, hogy a Camino fantasztikus, abban biztos, újra végigjárja. Legalább azért, hogy ezúttal Finisterréig, az óceánig is elsétáljon. Hogy honnan és mikor, még kérdés. De egyvalami nem: aki egyszer átéli a Caminót, egy életre megfertőződik vele.

Fotó: Tósoki Zoltán, Unsplash

Bertalan Melinda

További cikkek

Mindig szélesíteni akartam a teret magam körül
Mindig szélesíteni akartam a teret magam körül
Miklósa Erika operaénekesnő, a Veszprém Európa Kulturális Fővárosa 2023 nagykövete nem mindennapi módon töltötte a veszélyhelyzet-adta kényszerpihenőjét.
A lőállások menedékéből jelentjük: nem ez a teljes valóság
A lőállások menedékéből jelentjük: nem ez a teljes valóság
Vannak olyan országok, amelyektől óva intenek, egy fiatal fotóriporter viszont nem riad meg ezektől, célja, hogy bemutassa az arab országokat és embereket közelebbről, valamint az ő kultúrájukat, mindennapjaikat. Közel-keleti élményekről, tapasztalatokról és kulisszatitkokról is beszélgettünk Hölvényi Kristóffal.
Át kell gondolni, mit értünk munka alatt
Át kell gondolni, mit értünk munka alatt
A 21. századi életformához jobban passzol a freelancer munka, ami elsőre ugyan nagyon vonzó, ám nem való mindenkinek – mondja a Freelancer Blog alapítója, Filep Szilvia, aki szerint azt is át kell gondolni, hogy mit értünk munkavégzés és munkahely alatt.
A veszprémi festőművész projektekben gondolkodik
A veszprémi festőművész projektekben gondolkodik
Mit ad neki, és miért kell megküzdenie egy képzőművésznek, aki Európa egyik kulturális fővárosában él és alkot? Mit jelent az, ha valaki projektszerűen fogja fel a művészetet, ami kreatív kiteljesedés mellett egy teljes munkaidős hivatásnak is felfogható? Csík Richárd festőművésszel utaztunk a nyugat-európai galériák fényűző pompáján át a veszprémi műtermekig.
A belső erkölcsi iránytű vezeti
A belső erkölcsi iránytű vezeti
Bár a gazdasági termeléshez nem járulnak hozzá, munkájuk nélkül mégis szegényebbek lennénk a mindennapokban. Idősek, rászorulók és teljes családok életét könnyítik meg, a „köszönöm” legtöbbször mégsem szavakban hangzik el. Győri Piroskával, a veszprémi szociális otthonok vezetőjével beszélgettünk a hétköznapokról, a megbecsülésről és az időseket sújtó népbetegségről, a demenciáról.